Balogh János életútja
(Megjelent a szkosz.hu honlapon 2010, június 22-én az Út a jövőbe c. sorozat bevezetőjeként.)
Apai ágú gyökerei egy Arad melletti kis községben, Fazekasvarsándon találhatók. Nagyapja néhány holdon gazdálkodó parasztember volt, Balogh Jánosnak hívták, ki három fia közül csak egyet tudott taníttatni.
Az a fiú - akit szintén Balogh Jánosnak hívtak - falusi tanító lett, de költõként és újságíróként is nevet szerzett magának. Rendszeresen dolgozott a Temesvári Hírlapnak, s egyik verseskötete is az utókorra maradt. Majd megházasodott, gyermekük született - Balogh János, ki később jeles kutatási eredményeket vallhatott magáénak -, s mikor a gyermek másfél éves lett, a tanító szülőket Erdélyből Kárpátaljára, Lonkára, egy ruszinok lakta kicsiny faluba helyezték. Megdöbbentő volt az apa írói munkájáról is tanúskodó első világháborús harctéri naplója, amit élete utolsó napjáig vezetett. Ennek a naplónak az utolsó bejegyzése sejteti, hogy Balogh János aznap fog elesni a fronton. S úgy is lett: fejlövést kapott, s Przemysl mellett hősi halált halt.
Feleségét a világháború végén, 1920-ban kitört spanyolnátha-járvány vitte el. A Szabadfi család túrkevei otthonába került. Szívesen hallgatta a templom orgonájának méltóságteljes hangját, s gyakran sétálgatott a templom tornyának körfolyosóján is, ahol a vaskorlátba vésett felirat büszkén hirdette, hogy a templom 1823-ban, Petõfi Sándor születésének évében épült. Természet iránti érdeklõdése pedig az ecsekpusztai csavargásai során vált meghatározóvá. Ez az utolsó, délnyugati leágazása a Hortobágynak, ma már szintén a nemzeti parkhoz tartozik. Annyira megszerette, hogy bár hamarosan a fővároshoz kötődött az élete, s bár bejárta a világot, mindig hű maradt ehhez a helyhez. Szimbolikus jelentőségű volt számára.
1923-ban lett budapesti lakos. Tíz esztendős volt akkor. A régi Szegényház téren - ma Rózsák terén - álló budapesti protestáns árvaházba került, ahol katonásan kemény, de következetes, mindig kiszámítható nevelésben részesült. Tudását a fasori evangélikus gimnáziumban alapozta meg, ahol- felismervén érdeklődését - szertárosi ranggal is megtisztelték. Abban a biológia szertárban teljesedett ki benne a növény- és állattani érdeklődés, s ott fedezte fel első nagy példaképét, szellemi kalauzát, Herman Ottót. Két műve gyakorolt rá visszafordíthatatlan hatást, melyek Magyarország madarait és pókjait mutatták be több köteten keresztül. Az árvaházban rögtön meg is alakította a Hermann Ottó Kört, amelynek ő lett az elnöke. Ez a rajongás egy másikhoz vezette. Lambrecht Kálmán Herman Ottó életéről szóló munkája a históriai érdeklődést ébresztette fel benne. Rásegített ebben az is, hogy Herman Ottó élete mögött tökéletesen megrajzolt XIX. századi történelem is meghúzódott. Így figyelt fel Görgey Artúr történelmi szerepére is, aminek eredményeként később a teljes Görgey-irodalom a polcaira került.
Különös elágazásokon keresztül tört utat magának a szellemi értelemben vonzó példaképek iránti érdeklõdése. A rendhagyó szellemi felfedezések sorában talán az a legrendhagyóbb, hogy egyik eszményképe, Bíró Lajos munkásságára egy staniclis zacskón figyelt fel.Árvaházi diákként ugyanis mindig éhes volt. A nagymamától kapott kevéske zsebpénz gyakran lett az akkoriban kapható legolcsóbb harapnivalóra fordítva, vagyis a zacskóban árult, törmelékes nápolyira. A nápolyis stanicli egy ízben azonban a Természettudományi Közlöny 1901-es polcfüzetéből készült, amit valamilyen hagyatékban vehetett meg a boltos, s abban véletlenül Bíró Lajosnak, a világjáró magyar zoológusnak az egyik, Új-Guineából hazaküldött levele volt olvasható. Így jutott el hozzá először a korabeli közvéleményt egészen lázba hozó vállalkozás híre, Bíró Lajos Fenichel Sámuel néprajzkutató nyomában megtett új-guineai kutatóútja. Ezek az egzotikus tájak felé vezető expedíciók annyira lenyűgözték, hogy egész későbbi életére hatást gyakoroltak. Később két Új-Guineában élő atkafajt nevezett el tisztelettel a tudósokról.
1935-ben doktorált. A gazdasági válság idején állást kínáltak neki az Agrár-botanikai Tanszéken, amit nem fogadott el, mert zoológiával szeretett volna foglalkozni. Inkább a kollégiumi felügyelői állást választotta, ahol egy szobát és százöt pengőt kapott fizettségül. A kezdő tanársegédi fizetés ugyan kétszáz pengő volt, de így napközben a zoológiával is foglalkozhatott. Már akkor megtapasztalta, hogy a függetlenséget mindig pénzen kell megvenni. Oktalan az olyan ember, aki azért dolgozik látástól vakulásig, hogy lomokat vásároljon - mert a fogyasztási javakból lom lesz, nem is túl sokára. Ő már akkor is úgy gondolkozott, hogy mindennél többet ér számára, hogy független és szabad.
Hat évtizedes tudományos munkáját számtalan könyv, folyóirat, tanulmány őrzi. Előadásait nem csak tanítványai és kollégái hallgatták szívesen, hanem népszerű televíziós sorozatainak köszönhetően milliók kísérhették figyelemmel. Azon kevés igazi tudós egyike volt, aki mindenki számára érthetően adta közkincsé tudását. Amit mondott oly természetesnek tűnt hallgatósága számára, hogy úgy tűnt, akár ők is kitalálhatták volna. Tudásánál talán csak szerénysége volt nagyobb.
Védte, óvta a Földet a gátlástalan, önző kifosztástól. Fáradhatatlanul érvelt, küzdött, tanított. A földtakaró faunájának kutatása során tapasztalta azt a pusztítást, amit az esőerdők gátlástalan irtása, a levegőszennyezés okoz nap mint nap a Földnek. Szinte halála napjáig dolgozott, mert szerette volna befejezni a befejezhetetlent. Hiába volt lelke és akarata erős, az emberi gonoszságot nem tudta elviselni, ez gyűrte le végül fáradó testét. Itt hagyta a marakodó embereket az általunk meggondolatlanul pusztított bolygón.
Apai ágú gyökerei egy Arad melletti kis községben, Fazekasvarsándon találhatók. Nagyapja néhány holdon gazdálkodó parasztember volt, Balogh Jánosnak hívták, ki három fia közül csak egyet tudott taníttatni.
Az a fiú - akit szintén Balogh Jánosnak hívtak - falusi tanító lett, de költõként és újságíróként is nevet szerzett magának. Rendszeresen dolgozott a Temesvári Hírlapnak, s egyik verseskötete is az utókorra maradt. Majd megházasodott, gyermekük született - Balogh János, ki később jeles kutatási eredményeket vallhatott magáénak -, s mikor a gyermek másfél éves lett, a tanító szülőket Erdélyből Kárpátaljára, Lonkára, egy ruszinok lakta kicsiny faluba helyezték. Megdöbbentő volt az apa írói munkájáról is tanúskodó első világháborús harctéri naplója, amit élete utolsó napjáig vezetett. Ennek a naplónak az utolsó bejegyzése sejteti, hogy Balogh János aznap fog elesni a fronton. S úgy is lett: fejlövést kapott, s Przemysl mellett hősi halált halt.
Feleségét a világháború végén, 1920-ban kitört spanyolnátha-járvány vitte el. A Szabadfi család túrkevei otthonába került. Szívesen hallgatta a templom orgonájának méltóságteljes hangját, s gyakran sétálgatott a templom tornyának körfolyosóján is, ahol a vaskorlátba vésett felirat büszkén hirdette, hogy a templom 1823-ban, Petõfi Sándor születésének évében épült. Természet iránti érdeklõdése pedig az ecsekpusztai csavargásai során vált meghatározóvá. Ez az utolsó, délnyugati leágazása a Hortobágynak, ma már szintén a nemzeti parkhoz tartozik. Annyira megszerette, hogy bár hamarosan a fővároshoz kötődött az élete, s bár bejárta a világot, mindig hű maradt ehhez a helyhez. Szimbolikus jelentőségű volt számára.
1923-ban lett budapesti lakos. Tíz esztendős volt akkor. A régi Szegényház téren - ma Rózsák terén - álló budapesti protestáns árvaházba került, ahol katonásan kemény, de következetes, mindig kiszámítható nevelésben részesült. Tudását a fasori evangélikus gimnáziumban alapozta meg, ahol- felismervén érdeklődését - szertárosi ranggal is megtisztelték. Abban a biológia szertárban teljesedett ki benne a növény- és állattani érdeklődés, s ott fedezte fel első nagy példaképét, szellemi kalauzát, Herman Ottót. Két műve gyakorolt rá visszafordíthatatlan hatást, melyek Magyarország madarait és pókjait mutatták be több köteten keresztül. Az árvaházban rögtön meg is alakította a Hermann Ottó Kört, amelynek ő lett az elnöke. Ez a rajongás egy másikhoz vezette. Lambrecht Kálmán Herman Ottó életéről szóló munkája a históriai érdeklődést ébresztette fel benne. Rásegített ebben az is, hogy Herman Ottó élete mögött tökéletesen megrajzolt XIX. századi történelem is meghúzódott. Így figyelt fel Görgey Artúr történelmi szerepére is, aminek eredményeként később a teljes Görgey-irodalom a polcaira került.
Különös elágazásokon keresztül tört utat magának a szellemi értelemben vonzó példaképek iránti érdeklõdése. A rendhagyó szellemi felfedezések sorában talán az a legrendhagyóbb, hogy egyik eszményképe, Bíró Lajos munkásságára egy staniclis zacskón figyelt fel.Árvaházi diákként ugyanis mindig éhes volt. A nagymamától kapott kevéske zsebpénz gyakran lett az akkoriban kapható legolcsóbb harapnivalóra fordítva, vagyis a zacskóban árult, törmelékes nápolyira. A nápolyis stanicli egy ízben azonban a Természettudományi Közlöny 1901-es polcfüzetéből készült, amit valamilyen hagyatékban vehetett meg a boltos, s abban véletlenül Bíró Lajosnak, a világjáró magyar zoológusnak az egyik, Új-Guineából hazaküldött levele volt olvasható. Így jutott el hozzá először a korabeli közvéleményt egészen lázba hozó vállalkozás híre, Bíró Lajos Fenichel Sámuel néprajzkutató nyomában megtett új-guineai kutatóútja. Ezek az egzotikus tájak felé vezető expedíciók annyira lenyűgözték, hogy egész későbbi életére hatást gyakoroltak. Később két Új-Guineában élő atkafajt nevezett el tisztelettel a tudósokról.
1935-ben doktorált. A gazdasági válság idején állást kínáltak neki az Agrár-botanikai Tanszéken, amit nem fogadott el, mert zoológiával szeretett volna foglalkozni. Inkább a kollégiumi felügyelői állást választotta, ahol egy szobát és százöt pengőt kapott fizettségül. A kezdő tanársegédi fizetés ugyan kétszáz pengő volt, de így napközben a zoológiával is foglalkozhatott. Már akkor megtapasztalta, hogy a függetlenséget mindig pénzen kell megvenni. Oktalan az olyan ember, aki azért dolgozik látástól vakulásig, hogy lomokat vásároljon - mert a fogyasztási javakból lom lesz, nem is túl sokára. Ő már akkor is úgy gondolkozott, hogy mindennél többet ér számára, hogy független és szabad.
Hat évtizedes tudományos munkáját számtalan könyv, folyóirat, tanulmány őrzi. Előadásait nem csak tanítványai és kollégái hallgatták szívesen, hanem népszerű televíziós sorozatainak köszönhetően milliók kísérhették figyelemmel. Azon kevés igazi tudós egyike volt, aki mindenki számára érthetően adta közkincsé tudását. Amit mondott oly természetesnek tűnt hallgatósága számára, hogy úgy tűnt, akár ők is kitalálhatták volna. Tudásánál talán csak szerénysége volt nagyobb.
Védte, óvta a Földet a gátlástalan, önző kifosztástól. Fáradhatatlanul érvelt, küzdött, tanított. A földtakaró faunájának kutatása során tapasztalta azt a pusztítást, amit az esőerdők gátlástalan irtása, a levegőszennyezés okoz nap mint nap a Földnek. Szinte halála napjáig dolgozott, mert szerette volna befejezni a befejezhetetlent. Hiába volt lelke és akarata erős, az emberi gonoszságot nem tudta elviselni, ez gyűrte le végül fáradó testét. Itt hagyta a marakodó embereket az általunk meggondolatlanul pusztított bolygón.
Archiválva a Wayback Machine segítségével.