Balogh János professzor, Máramaros szülötte
Elsők között mutatott rá a felmelegedés veszélyére
Herman Ottó óta aligha volt Magyarországon személyiség, aki a tudományt és ismeretterjesztést olyan magas szinten művelte volna, mint ő.
(BÚSz-összeállítás) Nemrégen jelent meg Budapesten egy könyv, Balogh János professzor tollából, "Túrkevétől Óceániáig" címmel. Belelapoztunk és nagy meglepetésünkre első mondata így kezdődik: "Nagybocskón születtem 1913. február 19-én. Ez a település Máramaros megyében található, a felső Tiszánál, Máramarosszigettől északra, Rahó táján, közel a régi történelmi Magyarország határához." Akkor miért "Túrkevétől" szerepel a címben – kérdeztük –, miért nem a Tiszától, vagy Máramarostól? A választ a könyvben találtuk meg.
Szinte hihetetlen életpálya a Balogh Jánosé: árvaházi gyermekből lett világhírű kutató, állástalan tanársegédből professor emeritus, Corvin-lánccal kitüntetett akadémikus, a szocializmus kalodájába zárt szegény magyarból a világ trópusi tájaira több mint 30 expedíciót vezető világhírű talajbiológus. Mi vitte, vezette végig Balogh Jánost ezen az úton? Talán meglepő, de azt kell mondanunk: szerencsés keveréke a nehézségeknek és a jónak. Az, amit otthonról és az árvaházból hozott, hozzáadva az öröklött tehetséget, kiegészítve a saját elgondolásait érvényesíteni akaró, sokszor talán sértett kisdiák dacával, a Fasori evangélikus gimnázium tehetségkibontó erejével. Fiatalságának nehézségei ugyanúgy segítették, mint az állástalan egyetemi oktató kínlódása és a Tolnai Világlapja szerkesztőségének atmoszférája, egyetemi professzorának belőle igazi kutatót formáló ereje.
Apja Arad mellett volt tanító, édesanyja egy túrkevei kántorcsaládból származott. Az apának nézeteltérése támadt egy tanfelügyelővel, az illetőt kitette a teremből, minek következtében huszonnégy órával később terhes feleségével együtt Lonkán találta magát. Lonka (Lunca la Tisa) ukrán többségű falu, Nagybocskó mellett; itt született meg Balogh János. Nem volt boldog gyermekkora. Az apát hamarosan elvitte a világháború, Przemysl-nél eltűnt. Anyja hiábavaló keresés után visszatért a szülői házba, Túrkevére. Miután a nagy spanyolnátha-járvány megtizedelte a családot, a gyermek árván maradt.
Tíz éves koráig anyai nagyszüleinél, a túrkevei református kántorcsaládnál nevelkedett, mint a tizenegy gyerekes nagycsalád legfiatalabb tagja. Nagyapja azonban sem sokáig tudta unokáját nevelni. A negyedik osztály elvégzése után, mint kitűnően tanuló hadiárvát, a budapesti Protestáns Országos Árvaházba vették fel, majd a Fasori Evangélikus Gimnáziumba íratták be. Az árvaház puritán, de kemény rendje, a fasori gimnázium országos hírű szellemével párosulva nyolc olyan évet jelentett számára, amely egész életére döntő hatással volt. A gimnázium folyosóján az egykori igazgató, Böhm Károly domborműve alatt a következő idézetet lehetett olvasni: A szellem a legmagasabb méltóság. Az iskola ezt az útravalót adta igényes tanulóinak.
Már 14 éves korában az irodalom iránt érdeklődött: hatodik osztályosan megnyerte az iskola novellapályázatát, versei, prózai írásai jelentek meg, s az önképzőkör ifjúsági elnökévé választották. Ennek ellenére hűtlen lett az irodalomhoz.
16 évesen ezt írta naplójába: Életem célja, hogy trópusi zoológus legyek. Ez az életcél csak 50 éves korára teljesedett be, amikor már három sikeres könyv, és félszáz tudományos közlemény szerzője volt.
Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, a természetrajz-földrajz szakra jelentkezett. Hogy az anyagiakat biztosíthassa magának, sokáig dolgozott a Tolnay Világlapjának. Nem egészen négy évvel az érettségi bizonyítvány megszerzését követően az egyetemen már elnyerte a zoológia doktora címet. Egyetemi pályáját a díszdoktori avatáson így foglalta össze: Első munkanapomat ezen az egyetemen töltöttem, s az utolsót is itt szeretném tölteni.
1937-ben a dr. Dudich Endre professzor vezette Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszéken kezdte meg felfelé ívelő tevékenységét. Előbb fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd, később adjunktus lett. Mint oktató mondta: tanítsuk meg a gyerekeket arra, hogyan kell a szakirodalomban tájékozódni! Érdemes megjegyezni két jelentős munkáját, a Sashegy pókfaunáját (1935) és a Magyarország páncélosatkáit (1943), amelyek bizonyítják, hogy a még fiatal tudós máris nagy eredményekre képes. Már ekkor kiválasztotta azt a két állatcsoportot, amelynek kutatása tartós szerelemmé alakult, élete végéig a pókokkal és a páncélosatkákkal foglalkozott legelmélyültebben.
Pályáját, nemzedéke sok tagjához hasonlóan megzavarta a háború, de szerencsére nem törte meg. Rövidesen mint a Magyar Tudományos Akadémia kutatója dolgozott, s rövid kitérő után 1951-ben, tudományos kutatóként tért vissza a tanszékre. Hamarosan az akkor szervezett MTA Talajzoológiai Kutatócsoportjának vezetője lett (1963). Közben 1952-ben elnyerte a biológiai tudomány kandidátusa, majd két évre rá a biológiai tudomány doktora címet. 1965-ben már az MTA levelező tagja, és 1966-tól egyetemi tanár. 1973-ban lett az MTA rendes tagja. Az MTA Biológiai Osztályának alelnöke volt 1970-1973-ban, majd 1973-1980-ig az elnöke.
Mint kutató, érdekes egyéniség volt. Ahhoz a típushoz tartozott, aki hihetetlen érzékkel mindig képes felismerni és kiválasztani a legfontosabb nemzetközi kutatási trendeket. Pályafutása dr. Dudich Endre nyugdíjba menetele után, az egyetemen folytatódott. Átvette az Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék vezetését (1966-1984), amelyet nyugdíjazásáig megtartott.
Sikeres professzor volt. Az oktatásban elsősorban az ökológia tantárgy megalapozásával vett részt. Örömmel jártak óráira az első éves földtudomány szakos hallgatók is, akiknek figyelmét a Föld nagy ökológiai problémáira irányította. Kitűnő előadó volt, személyes élményeit mindig beleszőtte mondandójába, valósággal lebilincselve hallgatóságát. Volt olyan hallgató is, aki Balogh professzor előadásainak hatására tanult meg franciául, hogy majdan ő is részt vehessen egy expedíción.
A jól körülkerített szocialista akolból azonban magának a professzornak sem volt könnyű kitörnie. Első külföldi útját 1956 májusában tette – Bulgáriába! A már 50 éves professzor életében először 1963-ban jutott el a trópusra (Afrikába), az UNESCO támogatásával, mint egy expedíció vezetője. A feladat a még érintetlen őserdő, az ültetvények és a termesztésből kivont, leromlott területek talajának zoológiai összehasonlítása volt. Ez az alapfeladat később trópusi őserdők világszinten folyó talajzoológiai kutatásává bővült.
A következő harminc évben 34 trópusi úton vett részt, az UNESCO, majd a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Az utolsón 87 évesen. A trópuson töltött idő együttesen hat évnél is többet tesz ki.
1963-1995 között Afrikába, Dél-Amerikába, Ázsiába, Új-Guineába, Ausztráliába, Óceániába és Új-Kaledóniába szervezett expedíciót. Az expedíciók gyűjtött anyagának feldolgozásából publikációk százai jelentek meg, szerte a világon. Az anyagnak pótolhatatlan, egyúttal szomorú értéket ad, hogy egy része az azóta már teljesen kiirtott őserdőket képviseli.
Első expedícióját követően Balogh János élete új értelmet nyert: a pusztuló (felelőtlenül elpusztított) trópusi esőerdőket vizsgálva felismerte az emberiséget is fenyegető veszélyt. Nem volt Nostradamus, nem jövendölt katasztrófákat, mégis pontosan tudta, mi a fejlődés útja, milyen veszélyt jelentenek a klímaváltozások, az ember által okozott behatások az élővilágra. Ettől kezdve ennek a kérdéskörnek szentelte életét.
Minden fórumot megragadott: könyvet írt, rádiós és televíziós sorozatokat szervezett és vezetett azért, hogy felhívja a politikusok és döntéshozók figyelmét felelősségük nagyságára és a tennivalókra.
Már 1971-ben, elsők közt rámutatott a felmelegedés veszélyére, az erdők, vizek, a levegő védelmére. A tévében előadásaival, beszélgetésével haláláig szót emelt a megsebzett bolygóért. Nem vetette meg, sőt felismerte a tudományos népszerűsítés rendkívüli fontosságát, ezért elfogadta az iskolák előadásokra szóló felkéréseit is.
Egyik beszédében azt mondotta, hogy az ezredforduló táján a tudományt népszerűsítő tudós legalább olyan fontos, mint a kutató tudós. Álláspontját azzal indokolta, hogy napjainkban a tudomány felgyorsult, az új ismeretek hagyományos, iskolai átadása nem tud a fejlődéssel lépést tartani. Az átadást rövidre kell zárni, ehhez kell a média, főképp a rádió és a televízió.
Herman Ottó óta aligha volt hazánkban olyan személyiség, aki a tudományt és az ismeretterjesztést olyan magas szinten művelte volna, mint dr. Balogh János.
Nehéz korban élt, amikor az ökológiát csak a hírhedt szinten tartandó jelzővel illette a hivatalos irányzat. Mégis szerencsés embernek mondhatjuk: munkásságát szinte minden korban elismerték. 1963-ban megkapott Kossuth-díját, 1993-ban Széchenyi-díj követte. 1993-ban Pro Natura emlékérmet kapott. 1985-ben az ELTE díszdoktorává avatta. 1995-ben Akadémiai Aranyérmével tüntették ki. 1999-ben megkapta a Magyar Örökség-díjat, 2000-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetést. 2001-ben a Corvin-lánc birtokosává vált. Közben az Osztrák Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is lett.
Csaknem minden volt: kutató, tanár, tudomány-népszerűsítő, népművelő és de főképpen: a nemzet ökológusa.
Viszonylag egyszerű és gyakori magyar nevet viselt, de ha a szakmában említették: a Balogh, ha a rádióban csak annyit mondtak róla: az ökológus Balogh, mindenki tudta kiről van szó. A televízióban a Napsugár nyomában vagy a Bioszféra expedíció sorozatok szerzőjeként ismerték. Elérte azt, amit a tudomány művelői közül oly kevesen: nem csak szűkebb szakmájának kollégái üdvözölték; megszólították, rácsodálkoztak, köszöntötték őt az utcán is, ugyanúgy, mint az ismertebb médiasztárokat.
Elmondhatjuk róla, hogy igazi magyar volt, a nemzetben és a nemzetért gondolkodott és tett. Megvalósíthatta álmait, elért mindent, amit egy szakmájáért élő, azt igazán szerető ember elérhet, azt tehette, amit szeretett. Személyében nagy tudású, széles látókörű tudóst, lebilincselő előadót, a jövőnkért, a természet- és környezetvédelemért mindig harcba szálló professzort tisztelhettünk, és most, halála után emlékezetünkben őrizzük.
Jó ha tudjuk, hogy első lélegzetét a máramarosi fenyők illatával szívta be. Talán azért is élt 90 évet. Az egész magyar biológia egyik kimagasló vezéregyénisége csaknem egy évszázadot átívelő, ragyogó pályafutás után, 2002. augusztus 15-én, Budapesten hunyt el.
Összeállította: Dávid Lajos és dr. Sasi Nagy Béla
Köszönjük dr. Balogh Péternek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta édesapja, Balogh professzor saját fényképfelvételeit és hozzájárult a közlésükhöz.
Herman Ottó óta aligha volt Magyarországon személyiség, aki a tudományt és ismeretterjesztést olyan magas szinten művelte volna, mint ő.
(BÚSz-összeállítás) Nemrégen jelent meg Budapesten egy könyv, Balogh János professzor tollából, "Túrkevétől Óceániáig" címmel. Belelapoztunk és nagy meglepetésünkre első mondata így kezdődik: "Nagybocskón születtem 1913. február 19-én. Ez a település Máramaros megyében található, a felső Tiszánál, Máramarosszigettől északra, Rahó táján, közel a régi történelmi Magyarország határához." Akkor miért "Túrkevétől" szerepel a címben – kérdeztük –, miért nem a Tiszától, vagy Máramarostól? A választ a könyvben találtuk meg.
Szinte hihetetlen életpálya a Balogh Jánosé: árvaházi gyermekből lett világhírű kutató, állástalan tanársegédből professor emeritus, Corvin-lánccal kitüntetett akadémikus, a szocializmus kalodájába zárt szegény magyarból a világ trópusi tájaira több mint 30 expedíciót vezető világhírű talajbiológus. Mi vitte, vezette végig Balogh Jánost ezen az úton? Talán meglepő, de azt kell mondanunk: szerencsés keveréke a nehézségeknek és a jónak. Az, amit otthonról és az árvaházból hozott, hozzáadva az öröklött tehetséget, kiegészítve a saját elgondolásait érvényesíteni akaró, sokszor talán sértett kisdiák dacával, a Fasori evangélikus gimnázium tehetségkibontó erejével. Fiatalságának nehézségei ugyanúgy segítették, mint az állástalan egyetemi oktató kínlódása és a Tolnai Világlapja szerkesztőségének atmoszférája, egyetemi professzorának belőle igazi kutatót formáló ereje.
Apja Arad mellett volt tanító, édesanyja egy túrkevei kántorcsaládból származott. Az apának nézeteltérése támadt egy tanfelügyelővel, az illetőt kitette a teremből, minek következtében huszonnégy órával később terhes feleségével együtt Lonkán találta magát. Lonka (Lunca la Tisa) ukrán többségű falu, Nagybocskó mellett; itt született meg Balogh János. Nem volt boldog gyermekkora. Az apát hamarosan elvitte a világháború, Przemysl-nél eltűnt. Anyja hiábavaló keresés után visszatért a szülői házba, Túrkevére. Miután a nagy spanyolnátha-járvány megtizedelte a családot, a gyermek árván maradt.
Tíz éves koráig anyai nagyszüleinél, a túrkevei református kántorcsaládnál nevelkedett, mint a tizenegy gyerekes nagycsalád legfiatalabb tagja. Nagyapja azonban sem sokáig tudta unokáját nevelni. A negyedik osztály elvégzése után, mint kitűnően tanuló hadiárvát, a budapesti Protestáns Országos Árvaházba vették fel, majd a Fasori Evangélikus Gimnáziumba íratták be. Az árvaház puritán, de kemény rendje, a fasori gimnázium országos hírű szellemével párosulva nyolc olyan évet jelentett számára, amely egész életére döntő hatással volt. A gimnázium folyosóján az egykori igazgató, Böhm Károly domborműve alatt a következő idézetet lehetett olvasni: A szellem a legmagasabb méltóság. Az iskola ezt az útravalót adta igényes tanulóinak.
Már 14 éves korában az irodalom iránt érdeklődött: hatodik osztályosan megnyerte az iskola novellapályázatát, versei, prózai írásai jelentek meg, s az önképzőkör ifjúsági elnökévé választották. Ennek ellenére hűtlen lett az irodalomhoz.
16 évesen ezt írta naplójába: Életem célja, hogy trópusi zoológus legyek. Ez az életcél csak 50 éves korára teljesedett be, amikor már három sikeres könyv, és félszáz tudományos közlemény szerzője volt.
Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, a természetrajz-földrajz szakra jelentkezett. Hogy az anyagiakat biztosíthassa magának, sokáig dolgozott a Tolnay Világlapjának. Nem egészen négy évvel az érettségi bizonyítvány megszerzését követően az egyetemen már elnyerte a zoológia doktora címet. Egyetemi pályáját a díszdoktori avatáson így foglalta össze: Első munkanapomat ezen az egyetemen töltöttem, s az utolsót is itt szeretném tölteni.
1937-ben a dr. Dudich Endre professzor vezette Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszéken kezdte meg felfelé ívelő tevékenységét. Előbb fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd, később adjunktus lett. Mint oktató mondta: tanítsuk meg a gyerekeket arra, hogyan kell a szakirodalomban tájékozódni! Érdemes megjegyezni két jelentős munkáját, a Sashegy pókfaunáját (1935) és a Magyarország páncélosatkáit (1943), amelyek bizonyítják, hogy a még fiatal tudós máris nagy eredményekre képes. Már ekkor kiválasztotta azt a két állatcsoportot, amelynek kutatása tartós szerelemmé alakult, élete végéig a pókokkal és a páncélosatkákkal foglalkozott legelmélyültebben.
Pályáját, nemzedéke sok tagjához hasonlóan megzavarta a háború, de szerencsére nem törte meg. Rövidesen mint a Magyar Tudományos Akadémia kutatója dolgozott, s rövid kitérő után 1951-ben, tudományos kutatóként tért vissza a tanszékre. Hamarosan az akkor szervezett MTA Talajzoológiai Kutatócsoportjának vezetője lett (1963). Közben 1952-ben elnyerte a biológiai tudomány kandidátusa, majd két évre rá a biológiai tudomány doktora címet. 1965-ben már az MTA levelező tagja, és 1966-tól egyetemi tanár. 1973-ban lett az MTA rendes tagja. Az MTA Biológiai Osztályának alelnöke volt 1970-1973-ban, majd 1973-1980-ig az elnöke.
Mint kutató, érdekes egyéniség volt. Ahhoz a típushoz tartozott, aki hihetetlen érzékkel mindig képes felismerni és kiválasztani a legfontosabb nemzetközi kutatási trendeket. Pályafutása dr. Dudich Endre nyugdíjba menetele után, az egyetemen folytatódott. Átvette az Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék vezetését (1966-1984), amelyet nyugdíjazásáig megtartott.
Sikeres professzor volt. Az oktatásban elsősorban az ökológia tantárgy megalapozásával vett részt. Örömmel jártak óráira az első éves földtudomány szakos hallgatók is, akiknek figyelmét a Föld nagy ökológiai problémáira irányította. Kitűnő előadó volt, személyes élményeit mindig beleszőtte mondandójába, valósággal lebilincselve hallgatóságát. Volt olyan hallgató is, aki Balogh professzor előadásainak hatására tanult meg franciául, hogy majdan ő is részt vehessen egy expedíción.
A jól körülkerített szocialista akolból azonban magának a professzornak sem volt könnyű kitörnie. Első külföldi útját 1956 májusában tette – Bulgáriába! A már 50 éves professzor életében először 1963-ban jutott el a trópusra (Afrikába), az UNESCO támogatásával, mint egy expedíció vezetője. A feladat a még érintetlen őserdő, az ültetvények és a termesztésből kivont, leromlott területek talajának zoológiai összehasonlítása volt. Ez az alapfeladat később trópusi őserdők világszinten folyó talajzoológiai kutatásává bővült.
A következő harminc évben 34 trópusi úton vett részt, az UNESCO, majd a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Az utolsón 87 évesen. A trópuson töltött idő együttesen hat évnél is többet tesz ki.
1963-1995 között Afrikába, Dél-Amerikába, Ázsiába, Új-Guineába, Ausztráliába, Óceániába és Új-Kaledóniába szervezett expedíciót. Az expedíciók gyűjtött anyagának feldolgozásából publikációk százai jelentek meg, szerte a világon. Az anyagnak pótolhatatlan, egyúttal szomorú értéket ad, hogy egy része az azóta már teljesen kiirtott őserdőket képviseli.
Első expedícióját követően Balogh János élete új értelmet nyert: a pusztuló (felelőtlenül elpusztított) trópusi esőerdőket vizsgálva felismerte az emberiséget is fenyegető veszélyt. Nem volt Nostradamus, nem jövendölt katasztrófákat, mégis pontosan tudta, mi a fejlődés útja, milyen veszélyt jelentenek a klímaváltozások, az ember által okozott behatások az élővilágra. Ettől kezdve ennek a kérdéskörnek szentelte életét.
Minden fórumot megragadott: könyvet írt, rádiós és televíziós sorozatokat szervezett és vezetett azért, hogy felhívja a politikusok és döntéshozók figyelmét felelősségük nagyságára és a tennivalókra.
Már 1971-ben, elsők közt rámutatott a felmelegedés veszélyére, az erdők, vizek, a levegő védelmére. A tévében előadásaival, beszélgetésével haláláig szót emelt a megsebzett bolygóért. Nem vetette meg, sőt felismerte a tudományos népszerűsítés rendkívüli fontosságát, ezért elfogadta az iskolák előadásokra szóló felkéréseit is.
Egyik beszédében azt mondotta, hogy az ezredforduló táján a tudományt népszerűsítő tudós legalább olyan fontos, mint a kutató tudós. Álláspontját azzal indokolta, hogy napjainkban a tudomány felgyorsult, az új ismeretek hagyományos, iskolai átadása nem tud a fejlődéssel lépést tartani. Az átadást rövidre kell zárni, ehhez kell a média, főképp a rádió és a televízió.
Herman Ottó óta aligha volt hazánkban olyan személyiség, aki a tudományt és az ismeretterjesztést olyan magas szinten művelte volna, mint dr. Balogh János.
Nehéz korban élt, amikor az ökológiát csak a hírhedt szinten tartandó jelzővel illette a hivatalos irányzat. Mégis szerencsés embernek mondhatjuk: munkásságát szinte minden korban elismerték. 1963-ban megkapott Kossuth-díját, 1993-ban Széchenyi-díj követte. 1993-ban Pro Natura emlékérmet kapott. 1985-ben az ELTE díszdoktorává avatta. 1995-ben Akadémiai Aranyérmével tüntették ki. 1999-ben megkapta a Magyar Örökség-díjat, 2000-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetést. 2001-ben a Corvin-lánc birtokosává vált. Közben az Osztrák Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is lett.
Csaknem minden volt: kutató, tanár, tudomány-népszerűsítő, népművelő és de főképpen: a nemzet ökológusa.
Viszonylag egyszerű és gyakori magyar nevet viselt, de ha a szakmában említették: a Balogh, ha a rádióban csak annyit mondtak róla: az ökológus Balogh, mindenki tudta kiről van szó. A televízióban a Napsugár nyomában vagy a Bioszféra expedíció sorozatok szerzőjeként ismerték. Elérte azt, amit a tudomány művelői közül oly kevesen: nem csak szűkebb szakmájának kollégái üdvözölték; megszólították, rácsodálkoztak, köszöntötték őt az utcán is, ugyanúgy, mint az ismertebb médiasztárokat.
Elmondhatjuk róla, hogy igazi magyar volt, a nemzetben és a nemzetért gondolkodott és tett. Megvalósíthatta álmait, elért mindent, amit egy szakmájáért élő, azt igazán szerető ember elérhet, azt tehette, amit szeretett. Személyében nagy tudású, széles látókörű tudóst, lebilincselő előadót, a jövőnkért, a természet- és környezetvédelemért mindig harcba szálló professzort tisztelhettünk, és most, halála után emlékezetünkben őrizzük.
Jó ha tudjuk, hogy első lélegzetét a máramarosi fenyők illatával szívta be. Talán azért is élt 90 évet. Az egész magyar biológia egyik kimagasló vezéregyénisége csaknem egy évszázadot átívelő, ragyogó pályafutás után, 2002. augusztus 15-én, Budapesten hunyt el.
Összeállította: Dávid Lajos és dr. Sasi Nagy Béla
Köszönjük dr. Balogh Péternek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta édesapja, Balogh professzor saját fényképfelvételeit és hozzájárult a közlésükhöz.
Archív. A cikk eredetileg a Bányavidéki Új Szó (BÚSZ) hasábjain jelent meg 2004 március 5-én.