Gyorsírással Túrkevétől Óceániáig
"Kis szobánkban két csoportvezető, többnyire a legöregebb, az érettségi táján lévő 'lónyais' és a 'fasoris' ügyelt a rendre. A két csoport elkülönül egymástól, de azért voltak keresztbe barátkozások is. A Fasor arról volt híres, hogy sorra nyerte a tanulmányi versenyeket. Nagyobbacska, felsős gimnazista korunkban büszkék is voltunk erre. A Lónyai adta az országos gyorsíró bajnokokat. Megpróbáltunk ebben is versenyre kelni velük, ők meg a tanulmányiban próbálkoztak. Ennek szellemében, tizenhárom éves koromban elhatároztam, hogy megtanulok gyorsírni."
A közelmúltban elhunyt Balogh János akadémikus, Kossuth- és Széchenyi-díjjal, valamint Corvin-lánccal kitüntetett nemzetközi hírű ökológus örökösei megjelentették a tudós életútjának feljegyzéseit, Túrkevétől Óceániáig címmel. A fenti idézet a könyv 41. oldaláról való, ahol Balogh János elmeséli, hogyan tanult meg gyorsírni a Fasori Gimnáziumban. A könyvre Szabó Imréné ny. szaktanácsadó hívta fel a szerkesztő figyelmét.
Megfejthető
Az internetet böngészve sikerült kideríteni, hogy a professzor hagyatékát fia, dr. Balogh Péter, az MTA talajzoológiai kutatócsoportjának munkatársa gondozza, akivel felvettük a kapcsolatot. A személyes találkozók során dokumentumok, fényképek segítségével is megismerhettük a tudós sok évtizedes, egzotikumokban bővelkedő pályáját, és bepillanthattunk a gyorsírással vezetett naplókba is.
Hamarosan megállapítottuk, hogy a Balogh János életét és munkásságát bemutató weblapok információival ellentétben a sztenogramok nagy része a Radnai-rendszer ismeretében biztosan megfejthető.
Balogh János gyorsírásos naplóinak áttételéhez lapunk szerkesztője szakmai támogatást ajánlott fel, amibe ezúton szeretné bevonni a SzóVilág segíteni kész olvasóit. Ugyanis hatalmas mennyiségű anyagról van szó.
A közelmúltban elhunyt Balogh János akadémikus, Kossuth- és Széchenyi-díjjal, valamint Corvin-lánccal kitüntetett nemzetközi hírű ökológus örökösei megjelentették a tudós életútjának feljegyzéseit, Túrkevétől Óceániáig címmel. A fenti idézet a könyv 41. oldaláról való, ahol Balogh János elmeséli, hogyan tanult meg gyorsírni a Fasori Gimnáziumban. A könyvre Szabó Imréné ny. szaktanácsadó hívta fel a szerkesztő figyelmét.
Megfejthető
Az internetet böngészve sikerült kideríteni, hogy a professzor hagyatékát fia, dr. Balogh Péter, az MTA talajzoológiai kutatócsoportjának munkatársa gondozza, akivel felvettük a kapcsolatot. A személyes találkozók során dokumentumok, fényképek segítségével is megismerhettük a tudós sok évtizedes, egzotikumokban bővelkedő pályáját, és bepillanthattunk a gyorsírással vezetett naplókba is.
Hamarosan megállapítottuk, hogy a Balogh János életét és munkásságát bemutató weblapok információival ellentétben a sztenogramok nagy része a Radnai-rendszer ismeretében biztosan megfejthető.
Balogh János gyorsírásos naplóinak áttételéhez lapunk szerkesztője szakmai támogatást ajánlott fel, amibe ezúton szeretné bevonni a SzóVilág segíteni kész olvasóit. Ugyanis hatalmas mennyiségű anyagról van szó.
Dr. Balogh Péter: Édesapám a '60-as évek elejétől harmincnál több expedíciót vezetett a világ számtalan egzotikus tájára, összesen hat esztendőt töltött távoli földrészeken. Minden útján részletes naplót vezetett, gyorsírással is sokat jegyzetelt. Több száz oldalnyi sztenogram vár megfejtésre. Eddig azt hittük, hogy ezeknek a naplórészeknek a tartalma örökre titok marad. Ezért nagy örömmel venném, ha lapjuk és a hozzáértő gyorsírók közössége megpróbálná olvashatóvá tenni a gyorsírással jegyzett naplókat. Elképzelhető ugyanis, hogy ily módon eddig ismeretlen részletekkel gazdagodnak majd az expedíciók tudományos eredményei. Helyenként erősen megfakult az írás, talán nem is olvasható pontosan, de töredékesen is nagyon hasznos lenne a megfejtés. Mielőtt megjelentetnénk, a nagyközönség számára érdekes részeket - és természetesen a megfejtésben részt vevő gyorsíró kollégák nevét - közzétennénk az interneten. Előre is köszönöm valamennyiük segítségét.
Egyelőre ennyit tudtunk tenni. Várjuk a közreműködésre kész olvasók jelentkezését. (A szerk.)
Gyakorolni, kezem szakadtáig...
Amit lehetett, gyorsírtam
Szabó Imréné ny. szaktanácsadó hozta szerkesztőségünk tudomására, hogy a közelmúltban elhunyt Balogh János professzor örökösei megjelentették a nagy magyar ökológus életútjának feljegyzéseit a Túrkevétől Óceániáig c. műben; elsősorban a könyv 41-42. oldalára hívta fel a figyelmet, ahol is (szó szerint) az alábbiakat olvashatjuk.
Utol akartam érni a nyavalyás lónyaisokat. A délutáni laza foglalkozás idején kezdtem a gyakorlást. Ha valamit elkezdtem, abba majd beleőrültem, és a végére akartam járni. Harmadikos koromban harmadmagammal holtversenyben országos első lettem az ifjúsági gyorsíróbajnokságon, a száz szótagos versenyszámban. De az igazi gyorsírózsenik a Lónyaiba jártak.
Érettségi táján Bognár Sanyi - azt hiszem, valahol Hollandiában halt meg - országos első volt, Szilasi Bandi úgyszintén. Ők voltak a legjobbak A Lónyaiban nagyon jó tanár tanította ezt a tárgyat, s ez nagy előnyt jelentett nekik. Akkor már biológus voltam, de élgyorsíró is akartam lenni. Eljutottam arra a szintre, hogy hatvan másodperc alatt háromszázhatvan szót le tudtam írni, ami már hadarásnak számít. Az álmom az volt, hogy öt percig megszakítás nélkül tudjak így írni, ám ezt a fokot soha nem értem el. A gyakorlás úgy ment, hogy egy játszó kis elsős, másodikos polgáristának a fejére ütöttem és azt mondtam: te most jössz nekem diktálni. Nem merte azt mondani, hogy nem jön, mert hierarchia volt, s kapott volna egy pofont. Jött, telediktált egy tizenhat lapos gyorsírási füzetet, akkor elengedtem, és jött a következő. Képes voltam két órát így gyakorolni, kezem szakadtáig. Később gyorsírástudásomnak nagy hasznát, de nagy kárát is láttam. Előbbi az volt, hogy a trópusi expedíciók idején rájöttem arra, hogy a terepen semmire sincs időm, mert ott tizenkét óráig van világos, és tizenkét óráig sötét. Nappalból is csak hat óra a világos, és hat óra a homály, tehát mindent abban a kevés világosságban kell elvégezni. Ebédelni sem jutott időm ameddig láttam, dolgoznom kellett. A jegyzeteimet és a naplómat így gyorsírással vezettem. Ennek az volt a hátránya, hogy szépen írni soha életemben nem tanultam meg. Ebben az is közrejátszott, hogy született balkezes vagyok, akkoriban, amikor elemibe jártam, még erőltették a jobbkezességet, emiatt az írásom olyan lett, mint a macskakaparás. Tizenhat-tizenhét éves koromtól kezdve, amit lehetett, gyorsírtam, és már az egyetemen megvettem egy írógépet, egy Continental 350-est. Ma is azon írok egyébként, ez még Németországban gyártott gép, elpusztíthatatlan. Ami a gyorsírás és az írógépes írás között van, a „rendes” írást elfelejtettem. Nagy bajban voltam nemrég, amikor az Akadémia elnöke nyolcvanötödik születésnapomon azzal tisztelt meg, hogy kézzel írt egy felköszöntő levelet. Erre ugyanígy illett válaszolni, de attól féltem, ezzel nem megtisztelném, hanem megsérteném az Akadémia elnökét. Így a választ kimagyarázkodással kellett kezdenem. A gyorsírás nekem azt a tudatot nyújtotta, hogy a sikertelenséget is el kell viselni. Úgy is megfogalmazhatjuk mindezt, hogy: veszíteni tudni kell.
A magyar gyorsírásnak van egy egyedülálló jellemvonása, amit a parlamenti gyorsírózseni, Fabro Henrik fedezett fel. Ő jött rá arra, mennyire fontos a magánhangzó-egyeztetés. Tehát egy szó dallamát - a magánhangzóit - jegyzik le a gyorsírással. „Élj jól, mélyen tisztelt Országgyűlés” - már a magánhangzók is sugalmazzák a mondat jelentését. Magánhangzókkal akár a végtelenségig lehet rövidíteni. Fabrót senki sem tudta utánozni, mert ő volt az egyetlen, aki elérte az ötszáz szó per perc hadarást. Ilyen gyorsan beszélni már nagyon nehéz, írni nem tudom, hogyan lehet.
Egész életemben a megvalósíthatatlanul nehéz feladatok vonzottak, de ha tudtam, hogy nem érhetem el a célomat, érdekelni kezdett, mennyire tudom megközelíteni.
Gyakorolni, kezem szakadtáig...
Amit lehetett, gyorsírtam
Szabó Imréné ny. szaktanácsadó hozta szerkesztőségünk tudomására, hogy a közelmúltban elhunyt Balogh János professzor örökösei megjelentették a nagy magyar ökológus életútjának feljegyzéseit a Túrkevétől Óceániáig c. műben; elsősorban a könyv 41-42. oldalára hívta fel a figyelmet, ahol is (szó szerint) az alábbiakat olvashatjuk.
Utol akartam érni a nyavalyás lónyaisokat. A délutáni laza foglalkozás idején kezdtem a gyakorlást. Ha valamit elkezdtem, abba majd beleőrültem, és a végére akartam járni. Harmadikos koromban harmadmagammal holtversenyben országos első lettem az ifjúsági gyorsíróbajnokságon, a száz szótagos versenyszámban. De az igazi gyorsírózsenik a Lónyaiba jártak.
Érettségi táján Bognár Sanyi - azt hiszem, valahol Hollandiában halt meg - országos első volt, Szilasi Bandi úgyszintén. Ők voltak a legjobbak A Lónyaiban nagyon jó tanár tanította ezt a tárgyat, s ez nagy előnyt jelentett nekik. Akkor már biológus voltam, de élgyorsíró is akartam lenni. Eljutottam arra a szintre, hogy hatvan másodperc alatt háromszázhatvan szót le tudtam írni, ami már hadarásnak számít. Az álmom az volt, hogy öt percig megszakítás nélkül tudjak így írni, ám ezt a fokot soha nem értem el. A gyakorlás úgy ment, hogy egy játszó kis elsős, másodikos polgáristának a fejére ütöttem és azt mondtam: te most jössz nekem diktálni. Nem merte azt mondani, hogy nem jön, mert hierarchia volt, s kapott volna egy pofont. Jött, telediktált egy tizenhat lapos gyorsírási füzetet, akkor elengedtem, és jött a következő. Képes voltam két órát így gyakorolni, kezem szakadtáig. Később gyorsírástudásomnak nagy hasznát, de nagy kárát is láttam. Előbbi az volt, hogy a trópusi expedíciók idején rájöttem arra, hogy a terepen semmire sincs időm, mert ott tizenkét óráig van világos, és tizenkét óráig sötét. Nappalból is csak hat óra a világos, és hat óra a homály, tehát mindent abban a kevés világosságban kell elvégezni. Ebédelni sem jutott időm ameddig láttam, dolgoznom kellett. A jegyzeteimet és a naplómat így gyorsírással vezettem. Ennek az volt a hátránya, hogy szépen írni soha életemben nem tanultam meg. Ebben az is közrejátszott, hogy született balkezes vagyok, akkoriban, amikor elemibe jártam, még erőltették a jobbkezességet, emiatt az írásom olyan lett, mint a macskakaparás. Tizenhat-tizenhét éves koromtól kezdve, amit lehetett, gyorsírtam, és már az egyetemen megvettem egy írógépet, egy Continental 350-est. Ma is azon írok egyébként, ez még Németországban gyártott gép, elpusztíthatatlan. Ami a gyorsírás és az írógépes írás között van, a „rendes” írást elfelejtettem. Nagy bajban voltam nemrég, amikor az Akadémia elnöke nyolcvanötödik születésnapomon azzal tisztelt meg, hogy kézzel írt egy felköszöntő levelet. Erre ugyanígy illett válaszolni, de attól féltem, ezzel nem megtisztelném, hanem megsérteném az Akadémia elnökét. Így a választ kimagyarázkodással kellett kezdenem. A gyorsírás nekem azt a tudatot nyújtotta, hogy a sikertelenséget is el kell viselni. Úgy is megfogalmazhatjuk mindezt, hogy: veszíteni tudni kell.
A magyar gyorsírásnak van egy egyedülálló jellemvonása, amit a parlamenti gyorsírózseni, Fabro Henrik fedezett fel. Ő jött rá arra, mennyire fontos a magánhangzó-egyeztetés. Tehát egy szó dallamát - a magánhangzóit - jegyzik le a gyorsírással. „Élj jól, mélyen tisztelt Országgyűlés” - már a magánhangzók is sugalmazzák a mondat jelentését. Magánhangzókkal akár a végtelenségig lehet rövidíteni. Fabrót senki sem tudta utánozni, mert ő volt az egyetlen, aki elérte az ötszáz szó per perc hadarást. Ilyen gyorsan beszélni már nagyon nehéz, írni nem tudom, hogyan lehet.
Egész életemben a megvalósíthatatlanul nehéz feladatok vonzottak, de ha tudtam, hogy nem érhetem el a célomat, érdekelni kezdett, mennyire tudom megközelíteni.
Archív. Megjelent a SzóVilág c. szaklap 2004 feb.-i számában. Később egy ideig fent volt a magyosz.hu-n, onnan archiváltam.