Balogh János professzor oda tért vissza ahonnan elindult
(Borzák Tibor, MNO 2003. augusztus 15.)
Felhőket úsztató, csendes augusztusi szombat délutánon teljesült a nemzetközi hírű ökológus, Balogh János professzor végakarata: gyerekkorának legkedvesebb helyszínén,
a Berettyó mentén található Ecsegpusztán, a Putri-dűlőben kanyargó folyó gátjának tövében helyezték örök nyugalomra hamvait. Oda tért vissza, ahonnan elindult.
És valójában azon a kicsiny területen pihenhet, melyet ő maga jelölt meg évekkel ezelőtt. A rá jellemző szerénységgel akkor csak annyit mondott: „Itt jó lesz.” A világutazó tudós barátja, Tóth Albert ökológus, főiskolai tanár az urna elhelyezését követőn egyebek közt így beszélt:
„Álmod legyen könnyű, mert jó helyre kerültél! Az itteni emlékmű hirdesse érdemeidet, amíg tisztességes emberek élnek ezen a vidéken!”
Túrkevén augusztus 9-én emlékeztek meg az egy éve elhunyt Balogh Jánosról. Délelőtt az őt ismerő és tisztelő kollégái emlékülésen idézték fel alakját és munkásságát, azt követően pedig emléktáblát avattak, és utcát neveztek el a településhez kötődő, hozzá élete végéig ragaszkodó professzorról. Délután Ecsegpusztán, perzselő alföldi kánikulában – színvonalas irodalmi műsor és a hamvak elhelyezése után – felavatták a karcagi Györfi Sándor szobrászművész által készített emlékművét, melyet a túrkevei katolikus és református pap is megszentelt. Összeállításunk a Balogh János-emléknapról szól.
Túrkeve méltóképpen őrzi a tudós emlékét
Túrkeve polgármestere, Szabó Zoltán, a magyar kultúra lovagja:
– Balogh János és Túrkeve kapcsolata nagyon fontos számunkra. Bár csak gyermekkorát töltötte itt, de felnőttként, főleg idős korában egyre nagyobb nosztalgiával gondolt viszsza Ecsegpusztára és a városra. Kötődése ehhez a tájhoz sok olyan személynek szolgálhatna példaként, aki ezen a helyen született, ám közel sem ragaszkodik annyira a szülőföldjéhez. János bácsit 2000-ben a város díszpolgárává választottuk. Nem találkoztunk sokszor, de amikor eljött hozzánk, szerénysége és közvetlensége még a fiatalabb nemzedéket is megbabonázta. A díszpolgári címet megannyi szakmai kitüntetése mellett az egyik legkedvesebbnek tartotta. A professzor úr váratlan halálával a város is lezárt egy fontos és értékes korszakot. Valamennyien büszkék lehetünk arra, hogy ilyen embert kapott innen a magyar tudomány. Felvetődött, miként tudnánk elismerni a vidékünkhöz fűződő kilenc évtizedes, őszinte kapcsolatát. Meglehet, fizikailag nincs már köztünk, de szellemi hagyatéka továbbra is része mindennapjainknak. Végakaratának megfelelően most már hamvai is hazakerültek. A Magyar Tudományos Akadémia felkarolta kezdeményezésünket, miszerint minden év februárjában – a tudós születési dátumához közeli időpontban – nevével fémjelzett tudományos ülést tartunk Túrkevén, amikor is aktuális szakmai kérdések kerülnek napirendre.
Tóth Albert, főiskolai tanár, az Alföldkutatásért Alapítvány elnöke:
– Balogh János évekkel korábban arra az elhatározásra jutott, hogy végső nyughelye ne Budapesten legyen, s akadémiai díszsírhelyet sem tudott elképzelni magának. Második szülőföldjére vágyott vissza. Amikor a Szerelmes földrajz című portréfilm készült róla, az ecsegpusztai határt járva, emlékek után kutatva világosan tudtomra hozta, hogy ha eltávozik az élők sorából, ne rendezzenek neki temetést, hamvai kunsági földbe kerüljenek az Alföld egyik legszebb részén. Erre én megjegyeztem, hogy azt a lehetőséget azért adja meg nekünk, hogy méltóképpen emlékezzünk reá legalább egy szerény sírkővel. „Ez már a ti dolgotok!” – válaszolta. Hát ennek alapján éreztem erkölcsi kötelességemnek, hogy foglalkozzam ezzel a kegyeletteljes megbízatással. A gyakorlati és a szervezői teendőket vállaltam magamra. A túrkevei városvezetés mindenben segítségemre volt. Külön örömmel tölt el, hogy a Kunság szülötte, Györfi Sándor Munkácsy- és Mednyánszky-díjas szobrászművész első szóra elvállalta az emlékmű elkészítését, szívét-lelkét beleadta az alkotásba. Balogh János életében is puritán ember volt, halála után is ennek megfelelően emlékeztünk meg róla.
Láng István akadémikus:
– Dicséretes dolog, hogy a magyar tudósok nagyságuknak és szellemi értéküknek megfelelő emlékműveket kapnak. De ez nálunk még nem gyakori jelenség. Túrkeve példát mutatott, s remélem, más városok is követik kezdeményezésüket. Meg kell becsülni azokat az embereket, akik hűek maradtak szülőföldjükhöz, szívesen visszatértek oda, és mindig büszkén hirdették, honnan indultak és hová jutottak. Balogh János ezek közé tartozott. Dicséretet érdemel a város, amiért ezt felismerte. 1992-ben Brazíliában, Rio de Janeiróban tartották az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciáját, ahová engem is meghívtak. Balogh professzor szintén akkoriban tervezett egy brazíliai expedíciót, úgy egyeztettük hát az időpontokat, hogy odakinn találkozhassunk. A tanácskozás után két hétre csatlakoztam hozzá, és egy magánrepülőgéppel bejártuk az Amazonas vízgyűjtő területét. Fantasztikus volt felülről szemlélni az érintetlen tájakat. De nem csak szakmai élményekkel lettem gazdagabb, hanem egy igen jó emberi kapcsolattal is, mely kialakult köztünk.
Balogh Péter, a tudós fia, az MTA talajzoológiai kutatócsoportjának munkatársa:
– Nagy örömmel veszi a családunk Tóth Berci magával ragadó lelkesedését és tiszteletadását. Egy ideig gondolkodtunk azon, hogy zánkai házunknál őrizzük-e továbbra is édesapám hamvait, vagy mások számára is elérhető helyen helyezzük végső nyugalomra. Jól döntöttünk, hogy az általa megjelölt Berettyó-kanyart – ahol hajdanán rozoga híd és fogadó is állott – választottuk. Én most voltam itt először, két testvérem pedig még soha nem járt errefelé. Édesapámmal huszonhét évig dolgoztunk egy szobában, akarva-akaratlanul szóba kerültek a régi dolgok. Nagyon sokat mesélt gyerekkori élményeiről, szinte mindent tudtam a pusztai emlékeiről, melyek életrajzi könyvének előkészítése során újból felidéződtek bennem. Most a maga valóságában szembesültem a helyszínnel. Egy kicsit féltem, hogy nem azt látom majd, amit ő látott, de úgy tűnik, a terület megőrizte eredetiségét. Szüleimnek Bugacon volt tanyájuk, szintén a pusztában. Csak most értettem meg, miért is vonzotta apámat a sík vidék. Megannyi csoda tárul itt az ember szeme elé. Budán születtem, ott nőttem fel, soha nem rajongtam az Alföldért. Amit viszont Túrkeve határában láttam, teljesen lenyűgözött. Valóban örök nyugalmat adó hely. Megható az az igyekezet, amellyel a túrkeveiek őrzik édesapám emlékét. Az egészben az a legszebb, hogy mindezt érdek nélkül teszik.
Máramarosi kő
A Dr. Balogh Jánosról elnevezett túrkevei utca elején álló emlékoszlopot, illetve az ecsegpusztai emlékművet a karcagi Györfi Sándor szobrászművész készítette. A tudós portréja (bronzrelief) az alföldi pusztaságban Túrkeve felé néz, úgy szemléli az általa imádott tájat, mint hajdanán. Gondolkodik, elmélkedik a növény- és állatvilág csodáin, ahogyan suhanckorában tette. Arckifejezéséből ítélve emlékeit idézi magába mélyedve.
– Hogyan született meg a szobor?
– Eljött hozzám Tóth Albert, és azt mondta, Balogh János halálának egyéves évfordulójára szeretnének emlékművet állítani ott, ahová hamvai is kerülnek, és rám bízná az alkotói munkát. Nagyon nehéz feladatot kaptam. Ahogyan oly sokan, a professzor urat én is a televíziós és rádiós előadásaiból ismertem, mindig közelinek éreztem magamhoz a gondolkodását, hitvallását és emberségét. Nagy tisztelettel és megfelelő alázattal láttam hozzá feladatom teljesítéséhez. Az ecsegi pusztaság nem bír el akármilyen építményt, hiszen amerre a szem ellát, nincsenek tanyák, az alföldi ember sárból épített házait rég a földdel tette egyenlővé az idő. Ezúttal viszont maradandót kellett alkotni, úgy illeszteni a tájba a sziklát, mintha itt termett volna.
– Honnan származik a kő?
– Ez az eredeti formájú képződmény olyan, mint egy életfa, amely megkövesedett gyökereivel a földbe kapaszkodna. A recski kőbányában találtam. Régóta őrzöm a műtermemben. Elhatároztam, hogy csak nagyon-nagyon fontos esetben fogom felhasználni. Amikor Balogh János síremlékét kezdtem tervezni, nem is igen tudtam másra gondolni, mint erre a sziklára. Ebben a környezetben a lehető legtermészetesebb módon találta meg a helyét. A rajta szereplő dombormű, a professzor úr arcképének vonásai emberségét, tudását, szerénységét őrzik.
– Mennyi idő alatt készült el az emlékmű?
– A felkérést január végén kaptam, és márciusban láttam munkához. Biztonságtechnikai szempontokat is figyelembe kellett venni, ugyanis a túrkevei határban nincs szem előtt a szobor, őrzését nem lehet megoldani.
– Hol talált rá az urnát lefedő kődarabra?
– Ezt a piroxénandezitet a máramarosi hegyekből hoztam haza egykoron. És mintha a sors rendezte volna úgy, hogy ide kerüljön: Balogh professzor azt hagyta meg, sírhelyére egy máramarosi szikladarabot helyezzenek el.
– Az avatóünnepség után beszélgetünk. Elégedett?
– Nehéz kérdés, mert különleges alkalom ez. Ha nem is elégedettség, de jó érzés tölt el. Az eddigi visszajelzések alapján nyugodtan mondhatom, hogy méltó emlékművet sikerült állítani ezen a helyen, nem rontottuk el a környezetet.
Valóra vált álmok, határozott magyarságtudat, megtalált csönd
Először részletek hangzottak el Balogh János Túrkevétől Óceániáig című életrajzi könyvéből a túrkevei városházán megtartott emlékülésen, majd az előadók felidézték a professzor személyéhez, munkásságához fűződő emlékeiket.
Berczik Árpád egyetemi tanár elmondta, hogy tizennyolc esztendős korában ismerte meg a tudóst, majd később fél évszázadon keresztül ugyanazon az egyetemen dolgoztak, néhány szobányira egymástól. A megszállott kollégát született biológusnak és lobogó fáklyának tartotta, akinek óriási munkafegyelme, hivatás- és szakmaszeretete legendás. Az árvaházban megtanult rend, a fasori evangélikus gimnáziumban kapott tudás határozta meg az emberekhez, a földi élet színtereihez és az univerzumhoz való viszonyulását. Mindenki iránt nyitott volt, bárkit türelemmel végighallgatott. Különleges beleérzéssel, természetességgel szót értett a legegyszerűbb emberekkel is. Szerény fellépését humánum hatotta át. Volt tartása, az alakoskodás távol állt tőle. Esetleges tévedését elismerte, s a feszült helyzeteket is remekül tudta kezelni. Berczik Árpád végül Balogh professzor határozott nemzet- és magyarságtudatáról beszélt, mely mindenkor alapvető eleme volt gondolkodásának.
Dózsa Farkas Klára tanszékvezető egyetemi tanár Balogh János életútjának legfontosabb állomásait elevenítette fel a hallgatóság előtt. A kutató tizenhat évesen határozta el, hogy egyszer majd a trópusokra utazik, és gimnazista fejjel írta első tanulmányát a pókokról. Fiatalkori álmát ötvenéves fejjel válthatta valóra: harmincháromszor indult izgalmas expedíciókra, tudományos publikációinak számát nehéz lenne pontosan meghatározni. A professzor kitűnő előadónak bizonyult, nemcsak ismeretterjesztő szereplései emlékezetesek, hanem egyetemi órái is, melyeket – a diákok legnagyobb örömére – lebilincselő stílusban tartott meg. Balogh János fölöttébb érzékeny volt az élő bolygónkat veszélyeztető problémákra, minden lehetséges fórumon felemelte szavát a káros folyamatok ellen.
Tardy János címzetes egyetemi tanár a természetvédelemért kiálló, szarkasztikus humorú Balogh Jánosra emlékezett. Mint mondta, nem volt véletlen, hogy a világhírű ökológust a nyolcvanas és a kilencvenes évek elején is Pro Natura Díjjal tüntették ki. A természettel nem csupán tudósként, kutatóként került szoros kapcsolatba, hanem magánemberként is, hiszen a bugaci pusztában álló tanyáján kereste és találta meg a csöndet, a nyugalmat, élvezte a kiskunsági emberek barátságát. Láthatóvá tette a nemzeti parkok rejtett és féltett kincseit, rámutatott az összefüggésekre, melyek által gyarapodik az ország. A profeszszor a magyarországi nemzeti parkokat a természettudományos kutatások bölcsőjének tekintette, mindazonáltal kritikus helyzetekben is hallatta a hangját. Tardy János elárulta, hogy az utóbbi időben többször beszélgetett Balogh Jánossal, aki kétkötetes monográfiája befejezése után szeretett volna hozzálátni közös tervük megvalósításához, egy természetvédelmi háttérintézmény megszervezéséhez. Sajnos erre már nem kerülhetett sor, de a tudós így is teljes életet élt, és bekerült a természetvédelem halhatatlanjai közé.
Tárnok Dezső igazgató a fasori evangélikus gimnázium képviseletében Balogh professzor diákéveinek néhány pillanatát villantotta fel. A Túrkevéről a fővárosba került ifjú biológiai érdeklődése hamar feltűnt a tanárainak, akik rábízták a szertár és a könyvtár gondozását. Nemcsak a természettudományok érdekelték, hanem egyebek mellett az irodalom is, a kör tagjaként díjakat nyert, írásai jelentek meg újságokban. Íráskészségét és irodalmi műveltségét későbbi pályája során is kamatoztatta. Az igazgató elszavalta Reményik Sándor egyenlőségről szóló versét, mely Balogh János kedvencei közé tartozott. Végezetül közölte: iskolájának biológiai előadója a jövőben a tudós nevét viseli.
Felhőket úsztató, csendes augusztusi szombat délutánon teljesült a nemzetközi hírű ökológus, Balogh János professzor végakarata: gyerekkorának legkedvesebb helyszínén,
a Berettyó mentén található Ecsegpusztán, a Putri-dűlőben kanyargó folyó gátjának tövében helyezték örök nyugalomra hamvait. Oda tért vissza, ahonnan elindult.
És valójában azon a kicsiny területen pihenhet, melyet ő maga jelölt meg évekkel ezelőtt. A rá jellemző szerénységgel akkor csak annyit mondott: „Itt jó lesz.” A világutazó tudós barátja, Tóth Albert ökológus, főiskolai tanár az urna elhelyezését követőn egyebek közt így beszélt:
„Álmod legyen könnyű, mert jó helyre kerültél! Az itteni emlékmű hirdesse érdemeidet, amíg tisztességes emberek élnek ezen a vidéken!”
Túrkevén augusztus 9-én emlékeztek meg az egy éve elhunyt Balogh Jánosról. Délelőtt az őt ismerő és tisztelő kollégái emlékülésen idézték fel alakját és munkásságát, azt követően pedig emléktáblát avattak, és utcát neveztek el a településhez kötődő, hozzá élete végéig ragaszkodó professzorról. Délután Ecsegpusztán, perzselő alföldi kánikulában – színvonalas irodalmi műsor és a hamvak elhelyezése után – felavatták a karcagi Györfi Sándor szobrászművész által készített emlékművét, melyet a túrkevei katolikus és református pap is megszentelt. Összeállításunk a Balogh János-emléknapról szól.
Túrkeve méltóképpen őrzi a tudós emlékét
Túrkeve polgármestere, Szabó Zoltán, a magyar kultúra lovagja:
– Balogh János és Túrkeve kapcsolata nagyon fontos számunkra. Bár csak gyermekkorát töltötte itt, de felnőttként, főleg idős korában egyre nagyobb nosztalgiával gondolt viszsza Ecsegpusztára és a városra. Kötődése ehhez a tájhoz sok olyan személynek szolgálhatna példaként, aki ezen a helyen született, ám közel sem ragaszkodik annyira a szülőföldjéhez. János bácsit 2000-ben a város díszpolgárává választottuk. Nem találkoztunk sokszor, de amikor eljött hozzánk, szerénysége és közvetlensége még a fiatalabb nemzedéket is megbabonázta. A díszpolgári címet megannyi szakmai kitüntetése mellett az egyik legkedvesebbnek tartotta. A professzor úr váratlan halálával a város is lezárt egy fontos és értékes korszakot. Valamennyien büszkék lehetünk arra, hogy ilyen embert kapott innen a magyar tudomány. Felvetődött, miként tudnánk elismerni a vidékünkhöz fűződő kilenc évtizedes, őszinte kapcsolatát. Meglehet, fizikailag nincs már köztünk, de szellemi hagyatéka továbbra is része mindennapjainknak. Végakaratának megfelelően most már hamvai is hazakerültek. A Magyar Tudományos Akadémia felkarolta kezdeményezésünket, miszerint minden év februárjában – a tudós születési dátumához közeli időpontban – nevével fémjelzett tudományos ülést tartunk Túrkevén, amikor is aktuális szakmai kérdések kerülnek napirendre.
Tóth Albert, főiskolai tanár, az Alföldkutatásért Alapítvány elnöke:
– Balogh János évekkel korábban arra az elhatározásra jutott, hogy végső nyughelye ne Budapesten legyen, s akadémiai díszsírhelyet sem tudott elképzelni magának. Második szülőföldjére vágyott vissza. Amikor a Szerelmes földrajz című portréfilm készült róla, az ecsegpusztai határt járva, emlékek után kutatva világosan tudtomra hozta, hogy ha eltávozik az élők sorából, ne rendezzenek neki temetést, hamvai kunsági földbe kerüljenek az Alföld egyik legszebb részén. Erre én megjegyeztem, hogy azt a lehetőséget azért adja meg nekünk, hogy méltóképpen emlékezzünk reá legalább egy szerény sírkővel. „Ez már a ti dolgotok!” – válaszolta. Hát ennek alapján éreztem erkölcsi kötelességemnek, hogy foglalkozzam ezzel a kegyeletteljes megbízatással. A gyakorlati és a szervezői teendőket vállaltam magamra. A túrkevei városvezetés mindenben segítségemre volt. Külön örömmel tölt el, hogy a Kunság szülötte, Györfi Sándor Munkácsy- és Mednyánszky-díjas szobrászművész első szóra elvállalta az emlékmű elkészítését, szívét-lelkét beleadta az alkotásba. Balogh János életében is puritán ember volt, halála után is ennek megfelelően emlékeztünk meg róla.
Láng István akadémikus:
– Dicséretes dolog, hogy a magyar tudósok nagyságuknak és szellemi értéküknek megfelelő emlékműveket kapnak. De ez nálunk még nem gyakori jelenség. Túrkeve példát mutatott, s remélem, más városok is követik kezdeményezésüket. Meg kell becsülni azokat az embereket, akik hűek maradtak szülőföldjükhöz, szívesen visszatértek oda, és mindig büszkén hirdették, honnan indultak és hová jutottak. Balogh János ezek közé tartozott. Dicséretet érdemel a város, amiért ezt felismerte. 1992-ben Brazíliában, Rio de Janeiróban tartották az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciáját, ahová engem is meghívtak. Balogh professzor szintén akkoriban tervezett egy brazíliai expedíciót, úgy egyeztettük hát az időpontokat, hogy odakinn találkozhassunk. A tanácskozás után két hétre csatlakoztam hozzá, és egy magánrepülőgéppel bejártuk az Amazonas vízgyűjtő területét. Fantasztikus volt felülről szemlélni az érintetlen tájakat. De nem csak szakmai élményekkel lettem gazdagabb, hanem egy igen jó emberi kapcsolattal is, mely kialakult köztünk.
Balogh Péter, a tudós fia, az MTA talajzoológiai kutatócsoportjának munkatársa:
– Nagy örömmel veszi a családunk Tóth Berci magával ragadó lelkesedését és tiszteletadását. Egy ideig gondolkodtunk azon, hogy zánkai házunknál őrizzük-e továbbra is édesapám hamvait, vagy mások számára is elérhető helyen helyezzük végső nyugalomra. Jól döntöttünk, hogy az általa megjelölt Berettyó-kanyart – ahol hajdanán rozoga híd és fogadó is állott – választottuk. Én most voltam itt először, két testvérem pedig még soha nem járt errefelé. Édesapámmal huszonhét évig dolgoztunk egy szobában, akarva-akaratlanul szóba kerültek a régi dolgok. Nagyon sokat mesélt gyerekkori élményeiről, szinte mindent tudtam a pusztai emlékeiről, melyek életrajzi könyvének előkészítése során újból felidéződtek bennem. Most a maga valóságában szembesültem a helyszínnel. Egy kicsit féltem, hogy nem azt látom majd, amit ő látott, de úgy tűnik, a terület megőrizte eredetiségét. Szüleimnek Bugacon volt tanyájuk, szintén a pusztában. Csak most értettem meg, miért is vonzotta apámat a sík vidék. Megannyi csoda tárul itt az ember szeme elé. Budán születtem, ott nőttem fel, soha nem rajongtam az Alföldért. Amit viszont Túrkeve határában láttam, teljesen lenyűgözött. Valóban örök nyugalmat adó hely. Megható az az igyekezet, amellyel a túrkeveiek őrzik édesapám emlékét. Az egészben az a legszebb, hogy mindezt érdek nélkül teszik.
Máramarosi kő
A Dr. Balogh Jánosról elnevezett túrkevei utca elején álló emlékoszlopot, illetve az ecsegpusztai emlékművet a karcagi Györfi Sándor szobrászművész készítette. A tudós portréja (bronzrelief) az alföldi pusztaságban Túrkeve felé néz, úgy szemléli az általa imádott tájat, mint hajdanán. Gondolkodik, elmélkedik a növény- és állatvilág csodáin, ahogyan suhanckorában tette. Arckifejezéséből ítélve emlékeit idézi magába mélyedve.
– Hogyan született meg a szobor?
– Eljött hozzám Tóth Albert, és azt mondta, Balogh János halálának egyéves évfordulójára szeretnének emlékművet állítani ott, ahová hamvai is kerülnek, és rám bízná az alkotói munkát. Nagyon nehéz feladatot kaptam. Ahogyan oly sokan, a professzor urat én is a televíziós és rádiós előadásaiból ismertem, mindig közelinek éreztem magamhoz a gondolkodását, hitvallását és emberségét. Nagy tisztelettel és megfelelő alázattal láttam hozzá feladatom teljesítéséhez. Az ecsegi pusztaság nem bír el akármilyen építményt, hiszen amerre a szem ellát, nincsenek tanyák, az alföldi ember sárból épített házait rég a földdel tette egyenlővé az idő. Ezúttal viszont maradandót kellett alkotni, úgy illeszteni a tájba a sziklát, mintha itt termett volna.
– Honnan származik a kő?
– Ez az eredeti formájú képződmény olyan, mint egy életfa, amely megkövesedett gyökereivel a földbe kapaszkodna. A recski kőbányában találtam. Régóta őrzöm a műtermemben. Elhatároztam, hogy csak nagyon-nagyon fontos esetben fogom felhasználni. Amikor Balogh János síremlékét kezdtem tervezni, nem is igen tudtam másra gondolni, mint erre a sziklára. Ebben a környezetben a lehető legtermészetesebb módon találta meg a helyét. A rajta szereplő dombormű, a professzor úr arcképének vonásai emberségét, tudását, szerénységét őrzik.
– Mennyi idő alatt készült el az emlékmű?
– A felkérést január végén kaptam, és márciusban láttam munkához. Biztonságtechnikai szempontokat is figyelembe kellett venni, ugyanis a túrkevei határban nincs szem előtt a szobor, őrzését nem lehet megoldani.
– Hol talált rá az urnát lefedő kődarabra?
– Ezt a piroxénandezitet a máramarosi hegyekből hoztam haza egykoron. És mintha a sors rendezte volna úgy, hogy ide kerüljön: Balogh professzor azt hagyta meg, sírhelyére egy máramarosi szikladarabot helyezzenek el.
– Az avatóünnepség után beszélgetünk. Elégedett?
– Nehéz kérdés, mert különleges alkalom ez. Ha nem is elégedettség, de jó érzés tölt el. Az eddigi visszajelzések alapján nyugodtan mondhatom, hogy méltó emlékművet sikerült állítani ezen a helyen, nem rontottuk el a környezetet.
Valóra vált álmok, határozott magyarságtudat, megtalált csönd
Először részletek hangzottak el Balogh János Túrkevétől Óceániáig című életrajzi könyvéből a túrkevei városházán megtartott emlékülésen, majd az előadók felidézték a professzor személyéhez, munkásságához fűződő emlékeiket.
Berczik Árpád egyetemi tanár elmondta, hogy tizennyolc esztendős korában ismerte meg a tudóst, majd később fél évszázadon keresztül ugyanazon az egyetemen dolgoztak, néhány szobányira egymástól. A megszállott kollégát született biológusnak és lobogó fáklyának tartotta, akinek óriási munkafegyelme, hivatás- és szakmaszeretete legendás. Az árvaházban megtanult rend, a fasori evangélikus gimnáziumban kapott tudás határozta meg az emberekhez, a földi élet színtereihez és az univerzumhoz való viszonyulását. Mindenki iránt nyitott volt, bárkit türelemmel végighallgatott. Különleges beleérzéssel, természetességgel szót értett a legegyszerűbb emberekkel is. Szerény fellépését humánum hatotta át. Volt tartása, az alakoskodás távol állt tőle. Esetleges tévedését elismerte, s a feszült helyzeteket is remekül tudta kezelni. Berczik Árpád végül Balogh professzor határozott nemzet- és magyarságtudatáról beszélt, mely mindenkor alapvető eleme volt gondolkodásának.
Dózsa Farkas Klára tanszékvezető egyetemi tanár Balogh János életútjának legfontosabb állomásait elevenítette fel a hallgatóság előtt. A kutató tizenhat évesen határozta el, hogy egyszer majd a trópusokra utazik, és gimnazista fejjel írta első tanulmányát a pókokról. Fiatalkori álmát ötvenéves fejjel válthatta valóra: harmincháromszor indult izgalmas expedíciókra, tudományos publikációinak számát nehéz lenne pontosan meghatározni. A professzor kitűnő előadónak bizonyult, nemcsak ismeretterjesztő szereplései emlékezetesek, hanem egyetemi órái is, melyeket – a diákok legnagyobb örömére – lebilincselő stílusban tartott meg. Balogh János fölöttébb érzékeny volt az élő bolygónkat veszélyeztető problémákra, minden lehetséges fórumon felemelte szavát a káros folyamatok ellen.
Tardy János címzetes egyetemi tanár a természetvédelemért kiálló, szarkasztikus humorú Balogh Jánosra emlékezett. Mint mondta, nem volt véletlen, hogy a világhírű ökológust a nyolcvanas és a kilencvenes évek elején is Pro Natura Díjjal tüntették ki. A természettel nem csupán tudósként, kutatóként került szoros kapcsolatba, hanem magánemberként is, hiszen a bugaci pusztában álló tanyáján kereste és találta meg a csöndet, a nyugalmat, élvezte a kiskunsági emberek barátságát. Láthatóvá tette a nemzeti parkok rejtett és féltett kincseit, rámutatott az összefüggésekre, melyek által gyarapodik az ország. A profeszszor a magyarországi nemzeti parkokat a természettudományos kutatások bölcsőjének tekintette, mindazonáltal kritikus helyzetekben is hallatta a hangját. Tardy János elárulta, hogy az utóbbi időben többször beszélgetett Balogh Jánossal, aki kétkötetes monográfiája befejezése után szeretett volna hozzálátni közös tervük megvalósításához, egy természetvédelmi háttérintézmény megszervezéséhez. Sajnos erre már nem kerülhetett sor, de a tudós így is teljes életet élt, és bekerült a természetvédelem halhatatlanjai közé.
Tárnok Dezső igazgató a fasori evangélikus gimnázium képviseletében Balogh professzor diákéveinek néhány pillanatát villantotta fel. A Túrkevéről a fővárosba került ifjú biológiai érdeklődése hamar feltűnt a tanárainak, akik rábízták a szertár és a könyvtár gondozását. Nemcsak a természettudományok érdekelték, hanem egyebek mellett az irodalom is, a kör tagjaként díjakat nyert, írásai jelentek meg újságokban. Íráskészségét és irodalmi műveltségét későbbi pályája során is kamatoztatta. Az igazgató elszavalta Reményik Sándor egyenlőségről szóló versét, mely Balogh János kedvencei közé tartozott. Végezetül közölte: iskolájának biológiai előadója a jövőben a tudós nevét viseli.
Archiválva a Wayback Machine segítéségével.