Rendbe tenni a világot
Beszélgetés Balogh János ökológussal
A világon ismert magyar tudósok egyik kiemelkedő személye Balogh János akadémikus, egyetemi tanár, ökológus. A biológia tudományának népszerűsítője, tanárnemzedékek nevelője 88 éves. Életéből bő negyedszázadot bolygónk bajainak orvoslására szentelt. Hogyan befolyásolta pályáját a család? Egyik útikönyvében írja: "Életem első felfedező útjára egészen apró ember koromba indultam el. Talán még három éves sem voltam és még arra is emlékszem, lábujjhegyre kellett állnom, hogy a nagy fűből kilássak. De már akkor is csábított az ismeretlen táj és a titokzatos árnyékok, amelyek a kerítésen túl kezdődő erdőből integettek. Nagyon korán megértettem, hogy a puszta vágyakozás soha sem lesz elég ahhoz, hogy a világba eljussak. Minden foglalkozást végiggondoltam, ami hozzásegíthetne egy távoli úthoz. Rájöttem, hogy a trópusi gyűjtő zoológus foglalkozása éppen nekem való, ezért még 14 éves sem voltam, amikor elhatároztam, hogy ezt a pályát választom."
Család és termőföld
– A család a társadalom legkisebb közössége, az ember emberré teljesedésének alapja. Megítélése szerint is ennyire törvényeket hordozó?
– Minden emberi életnek – ez bebizonyosodott az elmúlt 2000 évben – alapja a család. Mint ökológus, talán meglepő, úgy fogalmazok, hogy a család nem kizárólag emberi vagy társadalmi fogalom. Számításom szerint közel hárommilliárd éves fogalom, mert akkor kezdődött, amikor az élet keletkezése után kevéssel kialakult – ahogy ma mondják a szex – a férfi és a nő. Ne tűnjek én most maradinak, ha azt mondom, hogy a család ilyen értelemben a legősibb, a legalapvetőbb egység is. Ehhez kell egy férfi és egy nő. Hadd ne gondolkozzam – bármennyire igyekszem tisztelni a másik tábort – azoknak a fejével, akik két férfiből meg két nőből álló úgynevezett családokat emlegetnek, ilyen nincs, ez fából vaskarika, felejtsük el! Nos, a családot én azért tartom ilyen fontosnak, mert a 2000. évben a világnak az egész gazdasága – nemcsak nálunk, az egész Földön – óriási válságban van. Egyre többen mondják, nálam sokkal okosabb és a közgazdasághoz jobban értő emberek, hogy minden kibontakozás alapja, hogy vissza kell térni a családhoz, mint termelési egységhez és valamiféle olyan modell kell az emberiségnek, amelyik nagyon hasonlít ahhoz, amelyben Magyarország közel 1000 évig élt. Hiszen ránk magyarokra az a jellemző – én erre nagyon büszke vagyok, mint magyar ember –, hogy nekünk sose volt Párisunk. Nekünk sok Párisunk volt, a mi Párisunk hol Pannonhalma volt, hol Debrecen, hol Sárospatak, kiváló vidéki centrumok. A magyar kultúra sokgyökerű. A magyar nyelvnek és a magyar kultúrának a legszebb emlékeit olvashatjuk, amikor gyönyörű zengzetes nyelven mond Pázmány Péter a reformátoroknak olyan csúnyaságokat, hogy öröm hallgatni is. És a mai szívünkkel mind a kettőt egyformán szeretjük, mert hiszen magyarok vitatkoznak magyarul, a szépséges magyar nyelven, az igazi magyar kérdésekről. Az igazi magyar kérdés ott kezdődik, hogy vissza kell állítani Magyarországon a családnak a régi rangját. Ez nem hátralépés. A hátralépés az volt, amikor a fejlődés jegyében az emberiségre rákényszerítettek egy olyan materialista szemléletet, amelyből a végén az lett, hogy mindenki lohol a pénz után.
– Minden nemzet számára a leglényegesebb, hogy milyen – mostanában hangsúlyos meghatározással – a föld eltartóképessége. Nálunk mennyire lehet erre építeni újszerű gazdaságunkat?
– Az utolsó érték, ami ennek a nemzetnek a kezében maradt, az a magyar termőföld. Legyen vele tisztában, aki még nem tudná, hogy Közép- Kelet-Európában mi vagyunk talán az egyetlen állam, amelyiknek aránylag jó állapotban lévő, magas humusztartalmú, nagyon értékes mezőgazdasági talajai vannak. Nekünk minden eszközzel meg kell ezt a termőtalajt őrizni és arra kell törekednünk – bármilyen politikai helyzetben, bármilyen államszövetséggel kapcsolatba kerülünk –, hogy a magyar termőtalaj a magyar nép, a magyar parasztság kezében és tulajdonában maradjon. Ezt semmiféle más döntéssel megváltoztatni nem lehet! Nem igazak azok az érvek, amit most az EU-val kapcsolatban emlegetnek, hogy nem lehet korlátozni. Személyesen utánanéztem, hogy milyen szigorúak a korlátozások Angliában, Dániában, Svédországban és majdnem minden nyugati országban, amely már EU-tag, arra vonatkozóan, hogy a termőföld ki ne csússzon a nemzet kezéből. Ez az első és legfontosabb szabály. A második, amit világosan kell látni: nem elég ennek a termőföldnek a hozama ahhoz, ha biológiailag műveljük, ha nem agyonműtrágyázzuk, ha nem növeljük tovább azt a nitrát tavat, azt a méregtavat, amivé átváltozott az értékes magyar talajvíz, amióta ész nélkül nyomjuk bele a műtrágyát. Nem elég arra, hogy ebből jómódúan, gazdagon és gyarapodva éljen a nemzet. Azt a többletet, amiből mi gépkocsit akarunk venni, gépesíteni akarunk és iparcikkeket megvenni, azzal a szellemi többlettel kell megtermelni, aminek potenciálisan tulajdonosai vagyunk, azonban kiengedjük akkor, amikor hagyjuk azt, hogy a magyar tudás külföldre kerüljön.
A legvadabb kádárista korszakban kezdődött a telekmozgalom. A városi munkás, aki elég jelentős részben akkoriban vidékről elmenekült, földjefosztott szerencsétlen parasztember származéka volt, mikor lélegzethez jutott, vállalt egy kis telket, csinált rajta egy bódét és hétvégén úgy ment ki pihenni, hogy ott turkált, dogozott. Ez elemi ösztön. Akik gimnáziumot végeztek és tanultak latint, azok ismerik Philemonnak és Baucisnak a történetét: nincs szebb dolog, mint földközelben élni. Biztos vagyok benne, hogy ez az emberhez legközelebb álló életforma és a visszavándorlás már a szemünk előtt folyamatban van. Persze én elfogult vagyok, mint mindkét oldalról parasztszármazású, és ragaszkodom a saját népemhez. Úgy vonultam nyugdíjba ezelőtt 18 évvel, hogy vettem egy tanyát a Kiskunságban és ott töltöttem minden szabadidőmet tavasztól őszig, ott írtam könyveimet, kivittem mikroszkópomat. Öregségemnek egyik legboldogabb szakasza volt. Tiszta szívvel ajánlom másoknak, foglalják vissza a falvakat, népesítsék be új értelmiséggel. Legyen új vidéki értelmiség, legyenek olyan kis közösségek, amelyeknek a szellemi, az erkölcsi vezetője a pap vagy a papok, ha többvallású. Ma már szerencsére a papok egymás vállára támaszkodva és összeölelkezve közösen dolgoznak a közösségben és ez nagyon szép, erre kell és lehet építeni.
Magyar modell
Én vallásos nevelést kaptam, református kántor családból származom és eléggé ismerem a Bibliát. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az, hogy amikor Krisztus urunkat Péter meg akarta védeni a Getsemáne kertben, s kardot rántott, Krisztus nem engedte, mondván – amit jó lenne ma a világnak jól megszívlelni –, hogy aki fegyvert fog és akinek erős fegyver van a kezében, az fegyver által vész el. Láttunk rá példákat a közelmúltban. Viszont a szeretetnek ez az Istene és embere egyszer tettlegességre vetemedett, amikor bement a jeruzsálemi templomba és a galambárusok és a pénzváltók asztalát felborogatta és kikergette őket a templomból.
– Templomot igazán azok tudnak építeni, aki otthon maradnak. Akik tudják, ismerik saját helyüket, a maguk értékeit, de azt a törvényt is tisztelik: mindenki felelős saját hazájáért.
– Divatos szóval, de az értelme régi: magyar modellnek mondják. Azt jelenti, hogy elmegy a szerzetes Rómába, tanul, pappá szentelik, aztán hazajön a hívőihez, akárcsak a protestáns pap Wittenbergából. Én csak azt tekintem felelősségtudatú magyar embernek, aki kimegy tanulni és amit tanul, azt hazahozza a népéhez. Ezt üzenem a kinn élő magyaroknak, legyenek akár tudósok, akár közgazdászok, legyenek akár erdélyiek, vagy felvidékiek, akár anyaországbeliek...
– A mi népünknek, nemzetünknek mindig voltak példaképei, olyan személyek, akikre azért nézhettünk föl, mert többek voltak a többinél. Professzor úr is követője lett az előttünk járóknak?
– Ez a tudományos adatom. De ennél százszor fontosabb, ha visszatekintek rá, az hogy én a tanárokat két-három évtizeden keresztül arra a látásmódra tanítottam, ami a legkorszerűbb és erről ma is beszélek rádióban, televízióban. Már a nyugdíjhatáron van az a biológus tanár generáció, amely szerte az országban, Szombathelytől a keleti határig, már ebben a szellemben tanított. Azért van annyi megvilágosodott agyú fiatal, azért írnak tízéves gyerekek a Magyar Televíziónak olyan levelet, hogy szeretnének valamit csinálni az őserdő megmentése érdekében. Tízéves kis magyar gyerekek! Tudjátok, milyen óriási dolog ez! Mert fordulatra van szükség, arra, hogy változtassunk az életvitelünkön. Rá fog kényszeríteni egy várt, vagy nem várt, de bekövetkező gazdasági válságféle, hogy újra kezdjünk és erőteljesen korrigáljuk a hibákat. És Magyarország – ez az én nagy örömöm vénségemben – abban a szerencsés helyzetben van, hogy a nehéz fordulathoz sokkal jobb esélyekkel közeledik, mint akárhány nálunk sokkal gazdagabb, anyagilag, tőke – GDP – és más ilyen szempontból jobban álló ország. Ennek pedig egyszerű magyarázata – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni –: Magyarország különleges helyzetét az adja, hogy a magyar kultúra természeténél fogva sokcentrumú. A magyar kultúra centrumai vidéken vannak, olyan városokban, amelyek az erkölcsi szerkezetük szerint tulajdonképpen nagy falvak, nem is városok. Most talán nagyon súlyos szavakat mondok, kötelességem, mert ebben a korban már nem tudja az ember, hogy nem ma beszél-e utoljára nyilvánosan, tehát amit elmond, annak van valami végrendeletszerűsége, ha igazságosan és keményen fogalmazunk.
Az igazság az, hogy nekünk egyetlen Nobel-díjas tudósunk volt, Szentgyörgyi Albert, ő is csak volt, mert megkapta a Nobel-díjat, hazajött, majd elment. A magyar származású Nobel-díjasok, akikre nagyon büszke vagyok, nem úgy magyarok, hogy Pápán, Debrecenben, Budapesten vagy Pécsett dolgoznak, hanem ott, ahol. Minden örömöm, sikerük fölött érzett gratulációm mellett hadd mondjam azt, hogy nekünk azért legalább egy részük itthon hiányzik. Én ismerek egy magyar tudóst, akit meghívott a világ legjobban fizetett tudományos intézménye az ausztráliai tudományos és ipari központ. Nagyon nehezen fogad el külsőst, neki azonnali állampolgárságot és vezető állást kínáltak körülbelül olyan fizetéssel, mint ami itteni tudományos jövedelmének a tízszerese. Ő megköszönte – és nem kérte. Azt hiszem, Hermann Ottó jutott eszébe. Amikor A magyar halászat világhírű könyve – a magyar és tudományos irodalom egy remekműve – megjelent, Berlinben járt. Találkozott egy bosnyák gazdag emberrel, aki kérte, írja meg a bosnyák halászat könyvét, minden pénz rendelkezésre áll. És az a Hermann Ottó, aki tíz éves korában tanult meg magyarul, addig az anyanyelve német cipszer volt, felelte: köszönöm uram, de én magyar vagyok és ameddig a magyar kultúrát szolgálhatom, addig nem szolgálhatom a bosnyák kultúrát.
Mint a himalájai juh
– Ausztráliában Balogh professzor úr is kapott hasonló ajánlatot?
– Nekem se jutott eszembe, hogy külföldön maradjak. Mikor először jártam Ausztráliában 1965-ben, akkor már ismergették a nevem, bár csak harmadszor voltam külföldön, nagyon későn kaptam útlevelet. Camberraba hívtak és ajánlatot tettek. Az Észak-Ausztráliában, Darwin környékén ültetett trópusi fenyvesek hullott levelei nem bomlottak el, kivágták a fát és nincs ott olyan talaj, amibe újra lehet fásítani. Elvállalnám-e ennek a talajnak a vizsgálatát, minden segítséget megkapok és járhatok ide ki. Udvariasan elutasítottam. Miért? Az egyik oka az, hogy nem akarom önöket becsapni. Olyan jó talajaik vannak külföldön meg mindenhol, hogy ha belevetik a herét, a tehén nem látszik ki belőle, öntöznek mindent, gyönyörűen gazdálkodnak, de nem tudják, hogy az a gépezet mitől működik. Ha 15 éven belül nem tudok olyan eredményt elérni, aminek gyakorlati haszna lehet, becsapom önöket. A másik ok pedig az – és itt gondoltam Hermann Ottóra –, hogy nekem megvan a magam elképzelése a trópusi talaj kutatásáról, ami az egész Földre vonatkozik, én inkább azt szeretném megvalósítani. Mert bár tudom, nagyon fontos a darwini fenyveseknek a sorsa, de én ennél fontosabbnak tartom az egész világ őserdeinek a sorsát, és inkább kevés pénzzel, de én azt vizsgálom tovább. Ezért nem haragudott meg rám az ausztrál, sőt attól kezdve sokkal jobban becsült és nekem állandó zöld papírom volt Ausztráliába, pedig ők nem szívesen engedték be a kutatókat, mert nagyon féltették a növény- és állatvilágukat. De mindig jobb megmondani az igazat, ha megindokolom, mint egy kis pénzért eljátszani különböző "színdarabokat".
– A múlt század embere – különös, hogy ilyen nagy szavakkal szólhatunk a 20. századról – valamit nagyon elrontott: elkezdte tékozolni a jövőt, a sajátját meg a következőkét. Mihez hasonlítható ez a vakvágány, ez a semmibe vezető út ?
– Egy Elston nevű ökológus Az alapvető ökológia könyvében azt mondja, hogy nincs olyan állat, amelyiknek az önfenntartásához a végső erőfeszítésére lenne szükség. Mégis talált egy himalájai vad juhfajtát, amelyik olyan magasságokban él, hogy ott már csak apró foltokban lel füvet és úgy tudja fenntartani magát, hogy az egyik fűcsomótól a másikig futva lohol, nehogy elpusztuljon. Nos, a 20. század végén a világvárosi életforma hasonlóvá változott: az egyik fűcsomótól a másikig rohanunk, több pénzt, még több pénzt, még több pénzt, a még több pénzen még több cuccot, a még több cucc előállításához még több szemetet... Van olyan ökológus, aki így jellemzi a jelenlegi civilizációt: ha idegen bolygóról egy etikus és értelmes lény jönne, azt mondaná, hogy itt végveszedelem van. Ezt a bolygót elfoglalta egy olyan élőlény, amelyiknek az a célja, hogy az egész bioszférát megsemmisítse és átalakítsa szemétté, mert a jelenlegi civilizáció ezt teszi.
– A jövőről elgondolkodva most évezred kezdetén, professzor úr hogyan látja, van az emberiségnek célja?
– Lenne, de a nagyobb részt nem tudja. Röviden: a túlélés az egyetlen cél. Mert akármennyire nem illik és nem szabad a nagy beteg előtt az állapotáról beszélni, én mindig veszem a bátorságot, ha erről kérdeznek, hogy megmondom: igenis az emberiség nagy-nagy veszedelemben van. Ha nem viselkedik okosan és az utolsó pillanatban nem lép vissza a szakadék széléről, akkor könnyen megeshet, hogy lezuhan. Ezt mint ökológus mondom, de a veszély fő oka nem ökológiai, hanem etikai, erkölcsi. Az ökológiai esélyek adottak, hiszen egy olyan világban élünk, amelyiknek a gazdasága 80 százalékát arra költi, hogy fegyvert gyártson belőle – ami elavul, elrohad, szerencsére még mindig jobb, mintha elhasználnák és mint cucc elfogy feleslegesen és a szemétdombra kerül – a megmaradó 20 százalék az, amiből az emberiség lényegileg él. Tulajdonképpen arról lenne szó, hogy azok, akik döntenek, térnének észre.
A legnagyobb üzlet
Én már ezerféle érvről gondolkoztam, és lassan rájöttem, hogy az ultrakapitalisták számára egy jó érv van, ha az ember megmagyarázza: ez kérem jó üzlet. Ma a világon a nagytőke számára a legutolsó üzlet az lenne és az lesz, ha észhez térnek, és rendbe szedik a világ környezetét. Mindazt a hibát, amit elkövetett a 20. század, a 21. század első két évtizedében úgy ahogy jóvá teszik.
Azért vagyok optimista, mert az emberiség egy része, a tömeg, a nagyobb rész az erkölcsileg pozitív, értékes ember, a kisebbik része, amelyik a döntéseket hozza, az meg szereti a pénzt. Tehát csak arról kell meggyőzni azt a kisebbik részt, hogy ugyan el ne szalasszátok már a 21. század legnagyobb üzletét: rendbe tenni a világot. Mert ahogy említettük, rettegnünk kell attól, hogy a technikai fejlődés, ha rosszul kezeljük, elpusztít bennünket.
– Vissza a földhöz a tanyákhoz, a falvakhoz, mert az egész országot megújítani csak együtt tudjuk és együtt leszünk képesek.
– Ez így nagyon szépen hangzik és illik egy 88. születésnapi beszélgetéshez. A valóság ennél egyszerűbb. Én fiatalon elindultam azzal, hogy olyan gyűjtő leszek, mint Kittenberger Kálmán vagy Bíró Lajos, járom a trópust, összeszedek érdekes állatokat. Ez sikerült, bár egy kicsit későn kezdtem. Már 14 éves koromban leírtam, hogy ez az életcélom, de 50 éves voltam, amikor először eljutottam trópusra. Szóval jól kivártam, aminek van egy nagy előnye: amire az ember ennyire készül és vár, annak tud igazán örülni, azt tudja igazán megbecsülni, amikor eljut oda. Ilyen kalandokra vágytam, elmentem az első trópusi útra, a másodikra, majd a harmadikra, és rájöttem, hogy dehogy az az én legfontosabb feladatom, hogy ezt meg azt összeszedjek! Előttem kitárult a világ, látom, hogy az egész Föld úgy mint egy nagy golyó, rajta a nagy növényekkel, iszonyatos bajban van és nincs nekem arra időm, hogy ezzel játszadozzam. Ami a tudásomból és a szakértelmemből telik, azt arra kell felhasználnom, hogy ezen segítsek. És még inkább arra, amikor hazajőve láttam, hogy az emberiség fel sem tudja fogni, mekkora bajban van, nekem erről kell beszélni. A legfontosabb feladatom az, hogy – hadd használjam ezt a buddhista kifejezést – megvilágosodtam, megvilágosítsak mindenkit. Egy akadémiai kiadványban már 1970-ben ezt írtam: az ezredforduló táján egy tudományos kutatónak sokkal fontosabb feladata az, hogy ismeretet terjesszen, minthogy a tudományt művelje. Akkor sokan felkapták a fejüket, azt hitték, hogy nagyképűsködök vagy jópofaságot mondok. Ma is vallom, ez így van.
Egy nagyon nem szívesen hallott dologra emlékeztetem a magyar parasztságot. Akkor, amikor megkapaszkodott – gondolok én a Horthy-korszakra meg utána a kolhozosításig –, akkor a saját keze munkájára volt utalva, nagyrészt a saját tőkéjére. Szájtáti módon nem lehet a sült galambot várni, keményen kell dolgozni, ez nem frázis, és csak annyit lehet elkölteni, amennyit a biotermeléssel kitermelünk a magyar földből anélkül, hogy a pótolhatatlan anyagait, a talaj vizét, a tápanyagát, a humuszát fokozatosan eladnánk azért, hogy gépkocsit, szőnyeget vegyünk, uram bocsá' padlófűtést építsünk. Nekem nagyon tetszik a falugazdász mozgalom minden formája. Minden olyan mozgalom tetszik, amelyik hasonlít egy kicsit ahhoz, ahogyan az egyszerű halászokat elküldte Krisztus urunk vidékre, hogy "elmenvén tanítsatok". Nekem lenne egy-két különleges ajánlatom: Legyen minden faluban, minden falusi könyvtárban, minden falugazdász asztalán ott a "világhelyzete" sorozat, amelyik visszatekintve az elmúlt évre, az emberiség és a világ legfontosabb gazdasági, fejlődésbeli problémáit foglalja össze és előre mutat. Ezekből a nagyrészt amerikai és más külföldi szerzők által írott cikkekből megtanulnánk valamit, amit nálunk már több mint 100 évvel ezelőtt az egyik mesterünk mondott: hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók. Pökhendiséget nem, de ezt az alázatot igen.
– Megsebzett bolygónk, Érdekes szigetek, Haldokló őserdők nyomában... sorolom eddig megjelent műveinek válogatását, miközben dolgozószobájában széjjeltekintve itt található kéziratban, jegyzetekben egy nagy összefoglaló kötet, élete munkásságáról.
– Talán az Isten megsegít, hogy befejezzek egy kézikönyvet fiammal, aki szintén biológus. Ez a trópusi talajok talajatkáinak a határozója. A mi munkánk csak az, hogy szintetizáljuk, összerakjuk azt, amin több száz ember dolgozott. Abból csinálunk egy egységet. Minden tudományban, amelyik adatokkal dolgozik, van egy olyan végső pillanat, amikor még éppen át lehet tekinteni. Ez az alap adatszám 3000-4000, azon túl már csak a számítógép tudja "áttekinteni". az emberi agy ahhoz már kicsi. Ami az én agyamban összegyűlt a nagy időtávolságban, az most együtt van, és ha most ezt könyvben összegzem, akkor a jövő számára meghagyom azt az adattömeget, amit aztán már a számítógépeken kell tovább fejleszteni. Tehát stafétabot-átadás is ez. Amit nekem be kell fejezni, az mai nyelven tulajdonképpen egy szoftver, adatrendezés. Egyszerű, szolgai, gépies munka, való egy ilyen 88 éves embernek, akinél sose tudhatni, mikor kapcsolódik be egy gép, amelyik minden embernek benne van az agyában, jelképesen, – szenilizátornak nevezem – és mikor kezd az a gép működni, a tulajdonosa észre se veszi... Ha már ezek rendben lesznek, bele a számítógépbe a memóriát, és akkor ezzel mindent lehet csinálni, de ezt a lépést nekem kell megtenni. Tehát ez nem egy gondolati munka, salaklapátolás, de az építkezés mindig azzal kezdődik.*
Mocskos, de még selymes
– Professzor úr pályafutásának kezdete szorosan kötődik a magyar tengerhez?
– Igen, mert 1932-ben végzős biológus hallgatókén egy hónapos ingyenes ösztöndíjat kaptam a Tihanyi Biológiai Intézetbe. Akkor láttam életemben először a Balatont. Azt mondom, hogy nem sok olyan szép pontja van a világnak, mint amikor az ember Tihanyból a tóra pillanthat. Erről a tóról írta a világ legnagyobb tudományos monográfiáját, húsz kötetben, Lóczy Lajos irányításával az akkori tudós gárda. Ez volt az első ilyen monumentális mű, és még ma is annyira keresett, hogy a nemzetközi könyvpiacon pillanatok alatt elkel, ha megjelenik egy-egy példánya.
Cholnoky Jenő professzor például a Balaton színéről írt tudományos fejezeteket ebbe a monográfiába, és tőle származik az a kifejezés, hogy a Balaton vize selymes tapintású. Én most is érzem ezt a ujjaim hegyén, ha gondolatban végigsimítok a vízen. Még most is selymes. Mondjuk úgy, hogy mocskos, de még selymes.
– Azután egy másik kötődés: 1945-ben Zamárdiban kis hétvégi házat vettek. Onnan figyelte a Balaton változásait.
– Ha azt mondjuk, hogy az egész bioszféra tragikus helyzetben van, akkor nincs értelme külön balatoni tragédiáról beszélni, mert ez a nagy tragédiának csak egy kis része. Ha azt vesszük, hogy a világ legszebb sekély vizű tava, a Balaton körül van betonozva. Nem lehet körülsétálni a magyar tengert, mert a vízpart – a telkek révén – magántulajdon. Ha arra gondolok, hogy a strandokra nem lehet úgy lemenni, hogy szemétbe ne ütközzünk, nem beszélve a több tonna napolajról, ami évről-évre beleázik, akkor valóban Balaton-tragédiáról beszélhetünk. A Balaton a 30-as években volt utoljára nem túlterhelt állapotban. Azzal, hogy divatba jött, a buta ember odamegy és butaságában tönkreteszi. Én nagyon szeretem a népemet, de van egy hibánk: fegyelmezetlenek vagyunk. Fegyelmezettebb Balaton-tulajdonosoknak kellene lennünk.
– A nád volt a szűrő. A szűrő kikapcsolása is része a rossz folyamatoknak.
– A természet, a Jóisten teremtett a Balaton számára egy biológiai szűrőt, a Kis-Balaton mocsarát, de az ember ezt a szűrőt arra használja, hogy beleengedi a mocskot, és amikor már túl erős a mocskolódás, akkor kezd az ember valamit csinálni, vagy még akkor sem.
– Késő?
– Olyan szó, hogy késő, nincs az ökológiában. Késő akkor lesz, amikor már nem lesz egyetlen ember sem a Földön, aki kimondhatná azt a szót, hogy késő. Azért ott még nem tartunk, de arrafelé haladunk. Ugyanakkor a Balaton esetében az elmúlt évek során szerencsénk volt, mert a víz összegészében tisztábbá vált. Remélem, hogy nemcsak átmenetileg. De ezzel együtt nagyon féltem a Balatont, mint minden olyat, amit a Jóisten gyönyörűnek teremtett, a gyönyörűségünkre teremtett és ránk bízott. Mi pedig prédává tettük.
– Hogyan menthető meg a Balaton?
– A magyar tengerért az elmúlt 10-15 évben sokat tettek. Végre megépítették a szennyvízelvezető csatornát és a mocskot már nem vezetik a tóba. Ez óriási lépés volt. Remélem, hogy a további lépések még azelőtt megszületnek, mielőtt bűzös pocsolyává válna a Balaton, mert mi általában csak akkor szoktunk a környezetvédelemre gondolni, ha már nagyon büdös van valahol. Nem lehetne egy picivel előbb kezdeni...?
Bozsik József – Fábián Gyula
* A Magyar Rádió Kopogtató című műsora (Kossuth, 2001. március 10.) alapján tömörített interjút Balogh János készséggel kiegészítette az Új Horizont olvasóinak. Különös tekintettel a Balatonra, amelynek sorsa szívügye is.
A világon ismert magyar tudósok egyik kiemelkedő személye Balogh János akadémikus, egyetemi tanár, ökológus. A biológia tudományának népszerűsítője, tanárnemzedékek nevelője 88 éves. Életéből bő negyedszázadot bolygónk bajainak orvoslására szentelt. Hogyan befolyásolta pályáját a család? Egyik útikönyvében írja: "Életem első felfedező útjára egészen apró ember koromba indultam el. Talán még három éves sem voltam és még arra is emlékszem, lábujjhegyre kellett állnom, hogy a nagy fűből kilássak. De már akkor is csábított az ismeretlen táj és a titokzatos árnyékok, amelyek a kerítésen túl kezdődő erdőből integettek. Nagyon korán megértettem, hogy a puszta vágyakozás soha sem lesz elég ahhoz, hogy a világba eljussak. Minden foglalkozást végiggondoltam, ami hozzásegíthetne egy távoli úthoz. Rájöttem, hogy a trópusi gyűjtő zoológus foglalkozása éppen nekem való, ezért még 14 éves sem voltam, amikor elhatároztam, hogy ezt a pályát választom."
Család és termőföld
– A család a társadalom legkisebb közössége, az ember emberré teljesedésének alapja. Megítélése szerint is ennyire törvényeket hordozó?
– Minden emberi életnek – ez bebizonyosodott az elmúlt 2000 évben – alapja a család. Mint ökológus, talán meglepő, úgy fogalmazok, hogy a család nem kizárólag emberi vagy társadalmi fogalom. Számításom szerint közel hárommilliárd éves fogalom, mert akkor kezdődött, amikor az élet keletkezése után kevéssel kialakult – ahogy ma mondják a szex – a férfi és a nő. Ne tűnjek én most maradinak, ha azt mondom, hogy a család ilyen értelemben a legősibb, a legalapvetőbb egység is. Ehhez kell egy férfi és egy nő. Hadd ne gondolkozzam – bármennyire igyekszem tisztelni a másik tábort – azoknak a fejével, akik két férfiből meg két nőből álló úgynevezett családokat emlegetnek, ilyen nincs, ez fából vaskarika, felejtsük el! Nos, a családot én azért tartom ilyen fontosnak, mert a 2000. évben a világnak az egész gazdasága – nemcsak nálunk, az egész Földön – óriási válságban van. Egyre többen mondják, nálam sokkal okosabb és a közgazdasághoz jobban értő emberek, hogy minden kibontakozás alapja, hogy vissza kell térni a családhoz, mint termelési egységhez és valamiféle olyan modell kell az emberiségnek, amelyik nagyon hasonlít ahhoz, amelyben Magyarország közel 1000 évig élt. Hiszen ránk magyarokra az a jellemző – én erre nagyon büszke vagyok, mint magyar ember –, hogy nekünk sose volt Párisunk. Nekünk sok Párisunk volt, a mi Párisunk hol Pannonhalma volt, hol Debrecen, hol Sárospatak, kiváló vidéki centrumok. A magyar kultúra sokgyökerű. A magyar nyelvnek és a magyar kultúrának a legszebb emlékeit olvashatjuk, amikor gyönyörű zengzetes nyelven mond Pázmány Péter a reformátoroknak olyan csúnyaságokat, hogy öröm hallgatni is. És a mai szívünkkel mind a kettőt egyformán szeretjük, mert hiszen magyarok vitatkoznak magyarul, a szépséges magyar nyelven, az igazi magyar kérdésekről. Az igazi magyar kérdés ott kezdődik, hogy vissza kell állítani Magyarországon a családnak a régi rangját. Ez nem hátralépés. A hátralépés az volt, amikor a fejlődés jegyében az emberiségre rákényszerítettek egy olyan materialista szemléletet, amelyből a végén az lett, hogy mindenki lohol a pénz után.
– Minden nemzet számára a leglényegesebb, hogy milyen – mostanában hangsúlyos meghatározással – a föld eltartóképessége. Nálunk mennyire lehet erre építeni újszerű gazdaságunkat?
– Az utolsó érték, ami ennek a nemzetnek a kezében maradt, az a magyar termőföld. Legyen vele tisztában, aki még nem tudná, hogy Közép- Kelet-Európában mi vagyunk talán az egyetlen állam, amelyiknek aránylag jó állapotban lévő, magas humusztartalmú, nagyon értékes mezőgazdasági talajai vannak. Nekünk minden eszközzel meg kell ezt a termőtalajt őrizni és arra kell törekednünk – bármilyen politikai helyzetben, bármilyen államszövetséggel kapcsolatba kerülünk –, hogy a magyar termőtalaj a magyar nép, a magyar parasztság kezében és tulajdonában maradjon. Ezt semmiféle más döntéssel megváltoztatni nem lehet! Nem igazak azok az érvek, amit most az EU-val kapcsolatban emlegetnek, hogy nem lehet korlátozni. Személyesen utánanéztem, hogy milyen szigorúak a korlátozások Angliában, Dániában, Svédországban és majdnem minden nyugati országban, amely már EU-tag, arra vonatkozóan, hogy a termőföld ki ne csússzon a nemzet kezéből. Ez az első és legfontosabb szabály. A második, amit világosan kell látni: nem elég ennek a termőföldnek a hozama ahhoz, ha biológiailag műveljük, ha nem agyonműtrágyázzuk, ha nem növeljük tovább azt a nitrát tavat, azt a méregtavat, amivé átváltozott az értékes magyar talajvíz, amióta ész nélkül nyomjuk bele a műtrágyát. Nem elég arra, hogy ebből jómódúan, gazdagon és gyarapodva éljen a nemzet. Azt a többletet, amiből mi gépkocsit akarunk venni, gépesíteni akarunk és iparcikkeket megvenni, azzal a szellemi többlettel kell megtermelni, aminek potenciálisan tulajdonosai vagyunk, azonban kiengedjük akkor, amikor hagyjuk azt, hogy a magyar tudás külföldre kerüljön.
A legvadabb kádárista korszakban kezdődött a telekmozgalom. A városi munkás, aki elég jelentős részben akkoriban vidékről elmenekült, földjefosztott szerencsétlen parasztember származéka volt, mikor lélegzethez jutott, vállalt egy kis telket, csinált rajta egy bódét és hétvégén úgy ment ki pihenni, hogy ott turkált, dogozott. Ez elemi ösztön. Akik gimnáziumot végeztek és tanultak latint, azok ismerik Philemonnak és Baucisnak a történetét: nincs szebb dolog, mint földközelben élni. Biztos vagyok benne, hogy ez az emberhez legközelebb álló életforma és a visszavándorlás már a szemünk előtt folyamatban van. Persze én elfogult vagyok, mint mindkét oldalról parasztszármazású, és ragaszkodom a saját népemhez. Úgy vonultam nyugdíjba ezelőtt 18 évvel, hogy vettem egy tanyát a Kiskunságban és ott töltöttem minden szabadidőmet tavasztól őszig, ott írtam könyveimet, kivittem mikroszkópomat. Öregségemnek egyik legboldogabb szakasza volt. Tiszta szívvel ajánlom másoknak, foglalják vissza a falvakat, népesítsék be új értelmiséggel. Legyen új vidéki értelmiség, legyenek olyan kis közösségek, amelyeknek a szellemi, az erkölcsi vezetője a pap vagy a papok, ha többvallású. Ma már szerencsére a papok egymás vállára támaszkodva és összeölelkezve közösen dolgoznak a közösségben és ez nagyon szép, erre kell és lehet építeni.
Magyar modell
Én vallásos nevelést kaptam, református kántor családból származom és eléggé ismerem a Bibliát. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az, hogy amikor Krisztus urunkat Péter meg akarta védeni a Getsemáne kertben, s kardot rántott, Krisztus nem engedte, mondván – amit jó lenne ma a világnak jól megszívlelni –, hogy aki fegyvert fog és akinek erős fegyver van a kezében, az fegyver által vész el. Láttunk rá példákat a közelmúltban. Viszont a szeretetnek ez az Istene és embere egyszer tettlegességre vetemedett, amikor bement a jeruzsálemi templomba és a galambárusok és a pénzváltók asztalát felborogatta és kikergette őket a templomból.
– Templomot igazán azok tudnak építeni, aki otthon maradnak. Akik tudják, ismerik saját helyüket, a maguk értékeit, de azt a törvényt is tisztelik: mindenki felelős saját hazájáért.
– Divatos szóval, de az értelme régi: magyar modellnek mondják. Azt jelenti, hogy elmegy a szerzetes Rómába, tanul, pappá szentelik, aztán hazajön a hívőihez, akárcsak a protestáns pap Wittenbergából. Én csak azt tekintem felelősségtudatú magyar embernek, aki kimegy tanulni és amit tanul, azt hazahozza a népéhez. Ezt üzenem a kinn élő magyaroknak, legyenek akár tudósok, akár közgazdászok, legyenek akár erdélyiek, vagy felvidékiek, akár anyaországbeliek...
– A mi népünknek, nemzetünknek mindig voltak példaképei, olyan személyek, akikre azért nézhettünk föl, mert többek voltak a többinél. Professzor úr is követője lett az előttünk járóknak?
– Ez a tudományos adatom. De ennél százszor fontosabb, ha visszatekintek rá, az hogy én a tanárokat két-három évtizeden keresztül arra a látásmódra tanítottam, ami a legkorszerűbb és erről ma is beszélek rádióban, televízióban. Már a nyugdíjhatáron van az a biológus tanár generáció, amely szerte az országban, Szombathelytől a keleti határig, már ebben a szellemben tanított. Azért van annyi megvilágosodott agyú fiatal, azért írnak tízéves gyerekek a Magyar Televíziónak olyan levelet, hogy szeretnének valamit csinálni az őserdő megmentése érdekében. Tízéves kis magyar gyerekek! Tudjátok, milyen óriási dolog ez! Mert fordulatra van szükség, arra, hogy változtassunk az életvitelünkön. Rá fog kényszeríteni egy várt, vagy nem várt, de bekövetkező gazdasági válságféle, hogy újra kezdjünk és erőteljesen korrigáljuk a hibákat. És Magyarország – ez az én nagy örömöm vénségemben – abban a szerencsés helyzetben van, hogy a nehéz fordulathoz sokkal jobb esélyekkel közeledik, mint akárhány nálunk sokkal gazdagabb, anyagilag, tőke – GDP – és más ilyen szempontból jobban álló ország. Ennek pedig egyszerű magyarázata – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni –: Magyarország különleges helyzetét az adja, hogy a magyar kultúra természeténél fogva sokcentrumú. A magyar kultúra centrumai vidéken vannak, olyan városokban, amelyek az erkölcsi szerkezetük szerint tulajdonképpen nagy falvak, nem is városok. Most talán nagyon súlyos szavakat mondok, kötelességem, mert ebben a korban már nem tudja az ember, hogy nem ma beszél-e utoljára nyilvánosan, tehát amit elmond, annak van valami végrendeletszerűsége, ha igazságosan és keményen fogalmazunk.
Az igazság az, hogy nekünk egyetlen Nobel-díjas tudósunk volt, Szentgyörgyi Albert, ő is csak volt, mert megkapta a Nobel-díjat, hazajött, majd elment. A magyar származású Nobel-díjasok, akikre nagyon büszke vagyok, nem úgy magyarok, hogy Pápán, Debrecenben, Budapesten vagy Pécsett dolgoznak, hanem ott, ahol. Minden örömöm, sikerük fölött érzett gratulációm mellett hadd mondjam azt, hogy nekünk azért legalább egy részük itthon hiányzik. Én ismerek egy magyar tudóst, akit meghívott a világ legjobban fizetett tudományos intézménye az ausztráliai tudományos és ipari központ. Nagyon nehezen fogad el külsőst, neki azonnali állampolgárságot és vezető állást kínáltak körülbelül olyan fizetéssel, mint ami itteni tudományos jövedelmének a tízszerese. Ő megköszönte – és nem kérte. Azt hiszem, Hermann Ottó jutott eszébe. Amikor A magyar halászat világhírű könyve – a magyar és tudományos irodalom egy remekműve – megjelent, Berlinben járt. Találkozott egy bosnyák gazdag emberrel, aki kérte, írja meg a bosnyák halászat könyvét, minden pénz rendelkezésre áll. És az a Hermann Ottó, aki tíz éves korában tanult meg magyarul, addig az anyanyelve német cipszer volt, felelte: köszönöm uram, de én magyar vagyok és ameddig a magyar kultúrát szolgálhatom, addig nem szolgálhatom a bosnyák kultúrát.
Mint a himalájai juh
– Ausztráliában Balogh professzor úr is kapott hasonló ajánlatot?
– Nekem se jutott eszembe, hogy külföldön maradjak. Mikor először jártam Ausztráliában 1965-ben, akkor már ismergették a nevem, bár csak harmadszor voltam külföldön, nagyon későn kaptam útlevelet. Camberraba hívtak és ajánlatot tettek. Az Észak-Ausztráliában, Darwin környékén ültetett trópusi fenyvesek hullott levelei nem bomlottak el, kivágták a fát és nincs ott olyan talaj, amibe újra lehet fásítani. Elvállalnám-e ennek a talajnak a vizsgálatát, minden segítséget megkapok és járhatok ide ki. Udvariasan elutasítottam. Miért? Az egyik oka az, hogy nem akarom önöket becsapni. Olyan jó talajaik vannak külföldön meg mindenhol, hogy ha belevetik a herét, a tehén nem látszik ki belőle, öntöznek mindent, gyönyörűen gazdálkodnak, de nem tudják, hogy az a gépezet mitől működik. Ha 15 éven belül nem tudok olyan eredményt elérni, aminek gyakorlati haszna lehet, becsapom önöket. A másik ok pedig az – és itt gondoltam Hermann Ottóra –, hogy nekem megvan a magam elképzelése a trópusi talaj kutatásáról, ami az egész Földre vonatkozik, én inkább azt szeretném megvalósítani. Mert bár tudom, nagyon fontos a darwini fenyveseknek a sorsa, de én ennél fontosabbnak tartom az egész világ őserdeinek a sorsát, és inkább kevés pénzzel, de én azt vizsgálom tovább. Ezért nem haragudott meg rám az ausztrál, sőt attól kezdve sokkal jobban becsült és nekem állandó zöld papírom volt Ausztráliába, pedig ők nem szívesen engedték be a kutatókat, mert nagyon féltették a növény- és állatvilágukat. De mindig jobb megmondani az igazat, ha megindokolom, mint egy kis pénzért eljátszani különböző "színdarabokat".
– A múlt század embere – különös, hogy ilyen nagy szavakkal szólhatunk a 20. századról – valamit nagyon elrontott: elkezdte tékozolni a jövőt, a sajátját meg a következőkét. Mihez hasonlítható ez a vakvágány, ez a semmibe vezető út ?
– Egy Elston nevű ökológus Az alapvető ökológia könyvében azt mondja, hogy nincs olyan állat, amelyiknek az önfenntartásához a végső erőfeszítésére lenne szükség. Mégis talált egy himalájai vad juhfajtát, amelyik olyan magasságokban él, hogy ott már csak apró foltokban lel füvet és úgy tudja fenntartani magát, hogy az egyik fűcsomótól a másikig futva lohol, nehogy elpusztuljon. Nos, a 20. század végén a világvárosi életforma hasonlóvá változott: az egyik fűcsomótól a másikig rohanunk, több pénzt, még több pénzt, még több pénzt, a még több pénzen még több cuccot, a még több cucc előállításához még több szemetet... Van olyan ökológus, aki így jellemzi a jelenlegi civilizációt: ha idegen bolygóról egy etikus és értelmes lény jönne, azt mondaná, hogy itt végveszedelem van. Ezt a bolygót elfoglalta egy olyan élőlény, amelyiknek az a célja, hogy az egész bioszférát megsemmisítse és átalakítsa szemétté, mert a jelenlegi civilizáció ezt teszi.
– A jövőről elgondolkodva most évezred kezdetén, professzor úr hogyan látja, van az emberiségnek célja?
– Lenne, de a nagyobb részt nem tudja. Röviden: a túlélés az egyetlen cél. Mert akármennyire nem illik és nem szabad a nagy beteg előtt az állapotáról beszélni, én mindig veszem a bátorságot, ha erről kérdeznek, hogy megmondom: igenis az emberiség nagy-nagy veszedelemben van. Ha nem viselkedik okosan és az utolsó pillanatban nem lép vissza a szakadék széléről, akkor könnyen megeshet, hogy lezuhan. Ezt mint ökológus mondom, de a veszély fő oka nem ökológiai, hanem etikai, erkölcsi. Az ökológiai esélyek adottak, hiszen egy olyan világban élünk, amelyiknek a gazdasága 80 százalékát arra költi, hogy fegyvert gyártson belőle – ami elavul, elrohad, szerencsére még mindig jobb, mintha elhasználnák és mint cucc elfogy feleslegesen és a szemétdombra kerül – a megmaradó 20 százalék az, amiből az emberiség lényegileg él. Tulajdonképpen arról lenne szó, hogy azok, akik döntenek, térnének észre.
A legnagyobb üzlet
Én már ezerféle érvről gondolkoztam, és lassan rájöttem, hogy az ultrakapitalisták számára egy jó érv van, ha az ember megmagyarázza: ez kérem jó üzlet. Ma a világon a nagytőke számára a legutolsó üzlet az lenne és az lesz, ha észhez térnek, és rendbe szedik a világ környezetét. Mindazt a hibát, amit elkövetett a 20. század, a 21. század első két évtizedében úgy ahogy jóvá teszik.
Azért vagyok optimista, mert az emberiség egy része, a tömeg, a nagyobb rész az erkölcsileg pozitív, értékes ember, a kisebbik része, amelyik a döntéseket hozza, az meg szereti a pénzt. Tehát csak arról kell meggyőzni azt a kisebbik részt, hogy ugyan el ne szalasszátok már a 21. század legnagyobb üzletét: rendbe tenni a világot. Mert ahogy említettük, rettegnünk kell attól, hogy a technikai fejlődés, ha rosszul kezeljük, elpusztít bennünket.
– Vissza a földhöz a tanyákhoz, a falvakhoz, mert az egész országot megújítani csak együtt tudjuk és együtt leszünk képesek.
– Ez így nagyon szépen hangzik és illik egy 88. születésnapi beszélgetéshez. A valóság ennél egyszerűbb. Én fiatalon elindultam azzal, hogy olyan gyűjtő leszek, mint Kittenberger Kálmán vagy Bíró Lajos, járom a trópust, összeszedek érdekes állatokat. Ez sikerült, bár egy kicsit későn kezdtem. Már 14 éves koromban leírtam, hogy ez az életcélom, de 50 éves voltam, amikor először eljutottam trópusra. Szóval jól kivártam, aminek van egy nagy előnye: amire az ember ennyire készül és vár, annak tud igazán örülni, azt tudja igazán megbecsülni, amikor eljut oda. Ilyen kalandokra vágytam, elmentem az első trópusi útra, a másodikra, majd a harmadikra, és rájöttem, hogy dehogy az az én legfontosabb feladatom, hogy ezt meg azt összeszedjek! Előttem kitárult a világ, látom, hogy az egész Föld úgy mint egy nagy golyó, rajta a nagy növényekkel, iszonyatos bajban van és nincs nekem arra időm, hogy ezzel játszadozzam. Ami a tudásomból és a szakértelmemből telik, azt arra kell felhasználnom, hogy ezen segítsek. És még inkább arra, amikor hazajőve láttam, hogy az emberiség fel sem tudja fogni, mekkora bajban van, nekem erről kell beszélni. A legfontosabb feladatom az, hogy – hadd használjam ezt a buddhista kifejezést – megvilágosodtam, megvilágosítsak mindenkit. Egy akadémiai kiadványban már 1970-ben ezt írtam: az ezredforduló táján egy tudományos kutatónak sokkal fontosabb feladata az, hogy ismeretet terjesszen, minthogy a tudományt művelje. Akkor sokan felkapták a fejüket, azt hitték, hogy nagyképűsködök vagy jópofaságot mondok. Ma is vallom, ez így van.
Egy nagyon nem szívesen hallott dologra emlékeztetem a magyar parasztságot. Akkor, amikor megkapaszkodott – gondolok én a Horthy-korszakra meg utána a kolhozosításig –, akkor a saját keze munkájára volt utalva, nagyrészt a saját tőkéjére. Szájtáti módon nem lehet a sült galambot várni, keményen kell dolgozni, ez nem frázis, és csak annyit lehet elkölteni, amennyit a biotermeléssel kitermelünk a magyar földből anélkül, hogy a pótolhatatlan anyagait, a talaj vizét, a tápanyagát, a humuszát fokozatosan eladnánk azért, hogy gépkocsit, szőnyeget vegyünk, uram bocsá' padlófűtést építsünk. Nekem nagyon tetszik a falugazdász mozgalom minden formája. Minden olyan mozgalom tetszik, amelyik hasonlít egy kicsit ahhoz, ahogyan az egyszerű halászokat elküldte Krisztus urunk vidékre, hogy "elmenvén tanítsatok". Nekem lenne egy-két különleges ajánlatom: Legyen minden faluban, minden falusi könyvtárban, minden falugazdász asztalán ott a "világhelyzete" sorozat, amelyik visszatekintve az elmúlt évre, az emberiség és a világ legfontosabb gazdasági, fejlődésbeli problémáit foglalja össze és előre mutat. Ezekből a nagyrészt amerikai és más külföldi szerzők által írott cikkekből megtanulnánk valamit, amit nálunk már több mint 100 évvel ezelőtt az egyik mesterünk mondott: hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók. Pökhendiséget nem, de ezt az alázatot igen.
– Megsebzett bolygónk, Érdekes szigetek, Haldokló őserdők nyomában... sorolom eddig megjelent műveinek válogatását, miközben dolgozószobájában széjjeltekintve itt található kéziratban, jegyzetekben egy nagy összefoglaló kötet, élete munkásságáról.
– Talán az Isten megsegít, hogy befejezzek egy kézikönyvet fiammal, aki szintén biológus. Ez a trópusi talajok talajatkáinak a határozója. A mi munkánk csak az, hogy szintetizáljuk, összerakjuk azt, amin több száz ember dolgozott. Abból csinálunk egy egységet. Minden tudományban, amelyik adatokkal dolgozik, van egy olyan végső pillanat, amikor még éppen át lehet tekinteni. Ez az alap adatszám 3000-4000, azon túl már csak a számítógép tudja "áttekinteni". az emberi agy ahhoz már kicsi. Ami az én agyamban összegyűlt a nagy időtávolságban, az most együtt van, és ha most ezt könyvben összegzem, akkor a jövő számára meghagyom azt az adattömeget, amit aztán már a számítógépeken kell tovább fejleszteni. Tehát stafétabot-átadás is ez. Amit nekem be kell fejezni, az mai nyelven tulajdonképpen egy szoftver, adatrendezés. Egyszerű, szolgai, gépies munka, való egy ilyen 88 éves embernek, akinél sose tudhatni, mikor kapcsolódik be egy gép, amelyik minden embernek benne van az agyában, jelképesen, – szenilizátornak nevezem – és mikor kezd az a gép működni, a tulajdonosa észre se veszi... Ha már ezek rendben lesznek, bele a számítógépbe a memóriát, és akkor ezzel mindent lehet csinálni, de ezt a lépést nekem kell megtenni. Tehát ez nem egy gondolati munka, salaklapátolás, de az építkezés mindig azzal kezdődik.*
Mocskos, de még selymes
– Professzor úr pályafutásának kezdete szorosan kötődik a magyar tengerhez?
– Igen, mert 1932-ben végzős biológus hallgatókén egy hónapos ingyenes ösztöndíjat kaptam a Tihanyi Biológiai Intézetbe. Akkor láttam életemben először a Balatont. Azt mondom, hogy nem sok olyan szép pontja van a világnak, mint amikor az ember Tihanyból a tóra pillanthat. Erről a tóról írta a világ legnagyobb tudományos monográfiáját, húsz kötetben, Lóczy Lajos irányításával az akkori tudós gárda. Ez volt az első ilyen monumentális mű, és még ma is annyira keresett, hogy a nemzetközi könyvpiacon pillanatok alatt elkel, ha megjelenik egy-egy példánya.
Cholnoky Jenő professzor például a Balaton színéről írt tudományos fejezeteket ebbe a monográfiába, és tőle származik az a kifejezés, hogy a Balaton vize selymes tapintású. Én most is érzem ezt a ujjaim hegyén, ha gondolatban végigsimítok a vízen. Még most is selymes. Mondjuk úgy, hogy mocskos, de még selymes.
– Azután egy másik kötődés: 1945-ben Zamárdiban kis hétvégi házat vettek. Onnan figyelte a Balaton változásait.
– Ha azt mondjuk, hogy az egész bioszféra tragikus helyzetben van, akkor nincs értelme külön balatoni tragédiáról beszélni, mert ez a nagy tragédiának csak egy kis része. Ha azt vesszük, hogy a világ legszebb sekély vizű tava, a Balaton körül van betonozva. Nem lehet körülsétálni a magyar tengert, mert a vízpart – a telkek révén – magántulajdon. Ha arra gondolok, hogy a strandokra nem lehet úgy lemenni, hogy szemétbe ne ütközzünk, nem beszélve a több tonna napolajról, ami évről-évre beleázik, akkor valóban Balaton-tragédiáról beszélhetünk. A Balaton a 30-as években volt utoljára nem túlterhelt állapotban. Azzal, hogy divatba jött, a buta ember odamegy és butaságában tönkreteszi. Én nagyon szeretem a népemet, de van egy hibánk: fegyelmezetlenek vagyunk. Fegyelmezettebb Balaton-tulajdonosoknak kellene lennünk.
– A nád volt a szűrő. A szűrő kikapcsolása is része a rossz folyamatoknak.
– A természet, a Jóisten teremtett a Balaton számára egy biológiai szűrőt, a Kis-Balaton mocsarát, de az ember ezt a szűrőt arra használja, hogy beleengedi a mocskot, és amikor már túl erős a mocskolódás, akkor kezd az ember valamit csinálni, vagy még akkor sem.
– Késő?
– Olyan szó, hogy késő, nincs az ökológiában. Késő akkor lesz, amikor már nem lesz egyetlen ember sem a Földön, aki kimondhatná azt a szót, hogy késő. Azért ott még nem tartunk, de arrafelé haladunk. Ugyanakkor a Balaton esetében az elmúlt évek során szerencsénk volt, mert a víz összegészében tisztábbá vált. Remélem, hogy nemcsak átmenetileg. De ezzel együtt nagyon féltem a Balatont, mint minden olyat, amit a Jóisten gyönyörűnek teremtett, a gyönyörűségünkre teremtett és ránk bízott. Mi pedig prédává tettük.
– Hogyan menthető meg a Balaton?
– A magyar tengerért az elmúlt 10-15 évben sokat tettek. Végre megépítették a szennyvízelvezető csatornát és a mocskot már nem vezetik a tóba. Ez óriási lépés volt. Remélem, hogy a további lépések még azelőtt megszületnek, mielőtt bűzös pocsolyává válna a Balaton, mert mi általában csak akkor szoktunk a környezetvédelemre gondolni, ha már nagyon büdös van valahol. Nem lehetne egy picivel előbb kezdeni...?
Bozsik József – Fábián Gyula
* A Magyar Rádió Kopogtató című műsora (Kossuth, 2001. március 10.) alapján tömörített interjút Balogh János készséggel kiegészítette az Új Horizont olvasóinak. Különös tekintettel a Balatonra, amelynek sorsa szívügye is.
A beszélgetés a Magyar Rádióban hangzott el, leirata az Új Horizont c. időszakos lap XXIX. évfolyamának, 2001/3. számában jelent meg, hosszú ideig fent volt a neten is. Az Új Horizont azonban 2004-ben megszűnt, az anyagai pedig eltűntek az Internetről. Szerencsére egy kedves olvasó archiválta, így kerülhetett föl erre az oldalra.